Harmadik - Sötét raszta

Sziasztok Életeim!

Tudom, tudom, tudom, hogy milyen hanyag voltam.

 Nem írtam Nektek, pedig már sok időm lett volna rá. Jöhetnék az unalmas rizsával, hogy igen - igen elfoglalt voltam. Van igazságalapja, de nem ez a megfelelő ok. 

Nagyon sok mindent vállaltam magamra és összegyűltek a felhők a fejem fölött. Aztán szó szerint besokalltam. Kész, vége.

Ne haragudjatok a hosszú időért!

Koncentráljunk inkább a jelenre, hiszen most őszi szünet van, mindenki happy,

főleg hogy itt van a kicsike részecske.

Nem garantálom, hogy olyan nagyon - nagyon jó lett. Sajnos megint azzal a jelenséggel 

állunk szemben, hogy vissza kell rázódnom az írásba. 

Sajnálom!

A következő rész talán megjelenik a szünetben! 

Köszönöm megértéseteket!

Ölel Mindenkit,

Bebyxx

Az érzések közül, melyeket itt éreztem, az első közé az öröm tartozott. Nagyon örültem, hogy voltam olyan mázlista, hogy megismerjem ezt a csajt. Megállapítottam, hogy hiszek a véletlenekben; hiszen pontosan amiatt ismertem meg a barna hajú, zöld szemű szépséget. Ha nem az Anya által látott városba akartam volna jönni, ha nem abban az erdőben szállok le, ha nem arra felé indulok el, ha nem azt az utat találom meg, ha nem utasítom vissza a pedofil fickót; akkor nem vele találkoztam volna. Talán valaki mással összehozott volna a sors, de nem vele. S ennek így kellett lennie. Már most éreztem, hogy Melony rengeteg mindenben tud nekem segíteni; mégis most a legfontosabb az igazolványok, papírok megszerzése volt.

– Ne aggódj, nemsokára odaérünk! – mosolygott újdonsült lakótársam. Újra az autóban ültünk és éppen ahhoz a híres - neves barátjához igyekeztünk, aki reményeim szerint segíteni fog személyazonosságot keríteni nekem.

Bólintottam, majd újra teljes mértékben az útra figyeltem. Pillanatok alatt újra átléptünk a gazdag környékről a teljesen átlagosig, végül pedig a szakadt, koszos vidékre. A házak egykoron nagy valószínűséggel fehérre voltak mázolva, most viszont vastag kosz réteg fedte be őket. Koszos szürkén, némely már koromfeketén álldogált. Már amelyik álldogált. A legtöbbjüket egy hajszál választotta el a kidőléstől. Ablakaik töröttek voltak, ajtajaik függönnyel fedettek.

A piros luxusautó látványa mindenkit megdöbbentett és az utcán koszos, szakadt ruhákban járkáló emberek megdöbbenve figyeltek minket.

Melony lehúzódott az útról, majd megállt egy viszonylag még egyben lévő ház előtt. A motor leállta után kikászálódtam az anyósülésről, becsuktam az ajtót, majd a piros csillogó felületnek dőltem. Felnéztem az előttem álló épültre, miközben nagy mennyiségű levegőt fújtam ki. Melony megkerülte az autót és mellém lépett. Személyéhez párosuló mosolya újra az arcán volt, így nézett felém biztatóan.

       – Ne aggódj, nem lesz gond. Jó pár éve ismerem a srácot. Jó ember, nem tehet róla, hogy ebből kell megélnie.

       Ha már ő ezt mondja, akkor valóban nem lehet gond – biztattam magam, miközben elindultam az előttem fekete magas sarkújában tipegő lány után.

       – Jason! Jason! Melony Silverman vagyok! – lágy hangja ellenére erősen megtöltötte az üres teret, amint beléptünk a nehéz vasajtón ­– amit amúgy nagy erők befektetésével sikerült csak kinyitnunk.

       – Mely! – hallottam meg épp az ellenkező irányból jövő mély hangot, mint amerről vártuk – és...?

       – Maggie. Maggie Cox.

       – Akkor köszöntelek Maggie Cox, Mely barátnője. Mit akartok?

       Épphogy szemügyre vettem volna a félhomályban álló figurát, mikor eltűnt. Melony látszólag tudta az utat, ugyanis céltudatosan elindult arrafelé, ahonnan az előbbi hangot hallottuk.

       – Tudod hova megyünk? – kérdeztem félelemtől elfúló hangon. Őszintén megrémisztett az egész hely és ez a Jason nevű figura sem lopta be magát a szívembe.

       – Persze, ne parázz – Melony, mintha kicserélődött volna, máris sokkal vagányabbnak tetszett, mint pár órával ezelőtt az autóban.

       Percekkel később egy romos szobába értünk, melynek falain néhol még látszott a hetvenes évekbeli tapéta foszlánya. Egykoron talán világos rózsaszín lehetett, néhol rózsákkal tűzdelve. A padlón és a néhány kőkorszaki bútoron vastag porréteg telepedett a hosszú évek alatt.
Az egyik, viszonylag tisztább fotelben egy raszta, sötét férfi ült. A sötét jelző akár a hajára, akár az öltözetére, akár a bőrszínére, de főleg az egész lényére értendő. Lustán hátradőlve terpeszkedett. Bal kezében cigaretta füstölgött, szája vigyorra húzódott.

       – Halljam, mit akartok. Nem érek rá egész nap.

       – Jason, ha mi itt vagyunk, ha nem, te sosem csinálsz semmi érdemlegeset – vágott vissza enyhe éllel a hangjában Melony. Látszott rajta, hogy már kitapasztalt a fiatalember rigolyáit. – A mellettem álló fiatalhölgynek nincsenek papírjai. Szeretnénk, ha minél előbb megkapná őket.

       – Egy ilyen ártatlan lány mit akar pont egy ilyen csúnya bácsitól, mint én?! – a cigarettájába szippantott, miközben nagy barna szemeit rám emelte. Nem zavartatva magát, a fejem búbjától egészen a lábam hegyéig végignézett. Szép lassan, ráérősen.

       – Sürget minket az id. Neked csak annyi a feladatod, hogy megszerezd nekem azt, amit akarok.

       – Jól van, jól van, nyugi. De nagyon drága lesz ez neked, ugye tudod? – előrébb hajolt a széken, majd annyi füstöt fújt ki a száján, amennyit egy gőzmozdony is megirigyelne.

       – A pénz nem számít, ezt tudhatnád. Három napot adok. Legkésőbb pénteken a kezemben akarom tartani Maggie papírjait. Értve vagyok Jason?!

       – Holnapra kérem az adatokat és képet a kishölgyről. Ruhásat természetesen – felnevetett a saját hülyeségén, majd tovább folytatta. – De tudd meg Melony, hogy nagyon drága lesz ez neked.

       – Ezt már hallottam. Holnap elhozom a szükséges dolgokat – Mely, – ahogy ez az alak szólította – már indult volna kifelé, amikor a raszta még megszólalt.

       – Hova siettek? Nincs kedvetek velem elmulatni az időt?

       – Nemigen. Szia Jason, holnap reggel találkozunk.

       Ahelyett, hogy én egy szót is szóltam volna az egész találkozás alatt, elindultunk kifelé. A fejemben még a szabadban is Melony teljes átalakulása játszódott le újra és újra. Igaz, hogy alig ismertem, de ez az oldala akkor is meglepett. Ránézésre egyáltalán nem mondanám meg, hogy ilyen alakokat ismer és hogy ilyen jól is kezeli őket.

       Teljesen megdöbbenve szálltam be az autóba.

      

Az első vásárlásomnak néztem elébe. Melony nagyon rendes volt, amellett, hogy kifizette a papírokat, segített beiratkozni az iskolába, munkát talált nekem, minden költségemet kifizette. Nem kértem, sőt hadakoztam ellene, de őt nem lehetett leállítani. Ha valamit elhatározott, annak úgy kellett történnie.

Közben megismerkedtem a szüleivel, akik rettenetesen aranyos emberek voltak. Engem is valamifajta rászorulónak tekintettek, akit segíteni és támogatni kell.

       Az édesanyja szeretnivaló asszony volt, csak főzni nem tudott. Tényleg. Ezen egy hét alatt, amit a Silverman családban töltöttem, is megtanultam, hogy Olgát nem jó ötlet a főzőlap közelébe engedni. Inkább fejben kell tartani a közeli éttermek telefonszámát.

       Mr. Silverman rettenetesen vicces és makacs ember volt. A lánya kétségkívül az ő vonásait örökölte. A nap fénypontja mindig a vacsora volt, amikor George és Melony beszélgettek. Mindegyikük a saját történetét hajtogatta, mi pedig Olgával csak a fejünket kapkodtuk, hogy kire is figyeljünk éppen.

       A kávézóban ültem az egyik akvárium melletti asztalnál. Melony a mosdóba ment. Negyed óra múlva esedékes volt a találkozónk egyik barátnőjével, Sarával.

       Percre pontosan értünk a szökőkúthoz. Sara már ott várt minket, öleléssel üdvözölt. Kicsit meglepett, hogy én is kaptam, noha alig ismertük egymást pár napja. Ennek ellenére a jövendőbeli osztálytársa voltam, talán ezért is viszonyult így hozzám.

       – Na, csajok, mit csináljunk?

       – Én mindenképp szavaznék a mozira, utána pedig egy - két butikba is beugorhatnánk – vetette fel az ötletet Mely.

       Csendben bólintottam, hiszen nekem teljesen mindegy volt, mit is csinálunk. Saját pénzem nem volt, így nagy beleszólásom sem a dologba. Így is örülhettem, hogy egyáltalán elvittek magukkal.

       Egy mindennapi vígjátékot néztünk valami szerencsétlenkedő szerelmespárról, akik néhány rosszul elsült helyzet után a film végére mégiscsak összejöttek. Ahogy az összes hasonlóban.

       A másfél óra egyhelyben üléstől elgémberedett tagokkal sétáltam Sara és Melony után, kezemben egy közepes popcorn menü maradékával. A szemetet a kukába dobtam, majd caplattam tovább a lányok nyomában. Egy picit rosszul esett, hogy Mely levegőnek néz, de természetesen megértettem. Annak ellenére, hogy az osztálytársa vagyok, még nem kell velem lógnia folyamatosan. Hivatalosan amúgy is csak hétfőn mutatkozom a suliban.

       – Van még kedvetek valamit csinálni? – érdeklődött a fekete szépség.

       – Mire gondolsz? – kapott az alkalmon Melony.

       – Átjöttök hozzám?

       – Én inkább lepihennék, nagyon fáj a fejem – húztam a szám. – De ti menjetek csak, eltalálok egyedül is.    

       – Biztos?

       – Persze! Hiszen nincs olyan messze a házatok – elmosolyodtam, intettem, majd gyorsan megfordultam és elindultam a kijárat felé. Semmi kedven sem volt iskolai pletykákat hallgatni, hiszen senkit sem ismertem.

A levegő hűvös volt, mikor kiléptem a pláza ajtaján. Összehúztam magamon a kabátomat, majd gyorsabb tempóra váltottam. Egy kicsit már mérgelődtem magamban, hogy nem vitettem haza magam. Az autóban meleg lett volna és pár perc alatt már feküdhettem volna az ágyamban. Ehelyett majd fél óra múlva összefagyva fogok betoppanni.

       Sietve szedtem lábam a bevilágított utcán. Ez a környék, a pláza környékéhez képest kihalt volt, rajtam kívül senki sem mászkált. Szinte minden kocsifelhajtón ott állt a család kocsija, odabent égett a villany, ment a tévé. Együtt volt mindenki.

       Elővettem a telefonomat, hogy megnézzem mennyi az idő, hiszen az időérzékem teljesen oda volt. Negyed nyolcat mutatott a készülék. Olga már otthon lesz, mire én megérkezem. Mögöttem kutyaugatást, majd hangos nevetgélést hallottam. Nagy valószínűséggel egy csapat ifjonc szórakozásból az állatokat piszkálja. Mikor a kíváncsiságom győzött, hátranéztem. Az egyik háznál épp akkor nyílt az ajtó, és feltehetően a kutya gazdája ordított rá a suhancokra.

       Visszafordultam, majd szinte futólépésben indultam tovább. Nem akartam találkozni ezekkel az elvetemült fiatalokkal és azt sem akartam, hogy az öregúr netán engem is megtaláljon.
Az óra csendítésére léptem be a bejárati ajtón. Kulcsomat kivettem a zárból, majd a lábammal belöktem a fa monstrumot, miközben már hámoztam le magamról a vékony kabátot. Idebent nagyon jó meleg volt.

       – Ki az? – hallottam Olga hangját a konyha felől. Ez semmi jót nem jelenthet, – gondoltam, úgyhogy sietve elindultam.

       – Maggie vagyok. Szia! Mit csinálsz? – néztem rá félve.

       – Pizzát sütök. Jajj, ne aggódj, ezt nem lehet elrontani! – ahogy megfordult, arcán széles mosoly jelent meg.

       Közelebb lépett és puszit nyomott a homlokomra. Azonnal innivalóval kínált, amit rögtön el is fogadtam. Miután elmondtam, hogy milyen hideg is van odakint, változtatott a tervén és narancslé helyett forrócsokival kínált. A konyhában való ténykedésének egyetlen pozitívuma a forrócsoki volt, amit istenien tudott elkészíteni.

       Az asztalhoz ültünk, ahol a mai napról beszélgettünk. Én is, majd ő is beszámolt egy - két mondatban. Olyan furcsa helyzet volt, hiszen mi odafönt sosem tettünk ilyeneket. Nem beszélgettünk holmi "felesleges" dolgokról, mindig a tárgyra tértünk és végeztünk a munkákat. Pedig ez a semmiről csevegés igazán jót tett a lelkemnek...

       – Olga! Nem akarlak megbántani, de elég érdekes szag jön a sütőből... –  a füstfelhő felé néztem, miközben Melony anyukája felugrott a székről és máris ott termett egy konyharuhával.
Amint kinyitotta a sütő ajtaját, a füst még erősebb lett. Máris ugrottam az ajtóhoz és az ablakokhoz, hogy mielőbb távozhasson a mai vacsora.

       – Azt hiszem inkább felhívom George-ot, hogy hozzon valami vacsorát! – Olga beesett vállakkal, lemondóan dobta a szemetesbe az égett pizzát, majd tárcsázta a férje telefonszámát.
Teljesen elkeseredett, hogy még egy ilyen egyszerű étel elkészítésére sem képes odafigyelni. A konyhaasztalra könyökölve panaszkodott, mikor befutott Melony.

       – Úgy érzem ma is éttermi kaja lesz – nevetett, majd az édesanyjához lépett, hogy megvigasztalja.

       Segítettünk megteríteni, majd csendben vártuk Mr. Silvermant. Senki sem szólt, egészen addig, míg meg nem hallottuk a zárban a kulcs zörgését. Melony teljesen lázba jött az étel érkeztére, hiszen annak ellenére, hogy vékony volt, imádta a hasát és imádott enni. Ahelyett, hogy az apját üdvözölte volna, kikapta a kezéből a csomagot és máris felszolgálta. George csak kikerekedett szemekkel állt, mire Melly visszalépett és adott egy puszit az arcára. A finom vacsora elfogyasztása után illedelmesen megköszöntem, felálltam, betoltam a székem, a tányért a mosogatóba tettem, majd elindultam az emeletre.

       – Jobban vagy már Maggie? – azt hittem, hogy megúszhatom a kérdést, de nem sikerült. Beharaptam az ajkam, megfordultam, majd próbáltam hitelesen hazudni.

– Egy picit még fáj a fejem, azért is megyek, lezuhanyozom, majd lefekszem aludni.

       Az asztalnál ülők bólintottak, jó éjszakát kívántak, majd utamra engedtek. Miután megmásztam a hegynek tűnő lépcsőket, a zuhany alá menekültem. A tagjaim valamelyest még mindig át voltak fagyva, jó pár percnyi forró víz után engedtek csak ki. Kókusz illatú tusfürdőm illata az egész fürdőt belengte. Vagy húsz perc után szálltam csak ki a kabinból és a törölközőmet szorosan magamra csavartam. A tükör elé álltam és egy ideig csak néztem magam. Nem egy színtelen lény, hanem egy csodaszép lány állt előttem. Hosszú hajamból kivettem a csatot, így hullámokban hullt a vállamra.

      Egy pillanatra eszembe jutottak a fentiek. Ez idáig nem is kerestek. Talán fel sem tűnt távozásom? Vagy elkönyveltek halottnak? Talán Mester kitagadott? Talán csalódtak bennem? Meglehet. Minden meglehet. Bár magamra vethetek, hiszen elég értelmesen el lett magyarázva, hogy maradjunk távol a Földtől.

       Nos ez van, nekem tetszik itt. Ha ez volt a sorsom, hogy ide jöjjek, akkor ezt kellett tennem. És nem bántam meg.

Második - Isteni találkozás

Sziasztok Kedveskéim! Köszöntelek Benneteket újra itt! Amint láthatjátok, megérkezett a következő rész. Talán ez egy picit már érdekesebb lett, próbálok megfelelni Nektek! De az óriási segítség lenne, ha esetleg írnátok kommentet. Nem vagyok nagyravágyó, de... Szóval értitek, ugye?

Már tegnap kiraktam egy posztot a blogomról, de megragadnám az alkalmat még egyszer; ITT megtekinthetitek a legújabb misztikus, fantasy blogomat. 

Iratkozzatok fel, kommenteljetek, olvassatok!

Visszatérve ide, ezt is olvasgassátok, pipálgassatok :) 

Jó olvasást,

Ölel Benneteket,

Bebyxx

Az űr csodálatos látványa tárult elém, amint elhagytam a fémszerkezetünk árnyékát. Bolygók és csillagok keringtek a végtelen térben, miközben meteorok cikáztak körülöttük. A színek csodálatosak voltak; élénkek, mégis letisztultak. Ámulattal bámultam újdonsült szemeimmel. Szinte ittam magamba a látványt. Attól függetlenül, hogy csak néhány fal választott el ettől a csodától, még sohasem láttam. Még csak ehhez foghatót sem.

Az út a továbbiakban esemény nélkül telt el, az űrhajó nyugodtan folytatta útját, egészen addig, míg be nem értünk a Föld vonzásterébe. Borzalmas sebességgel száguldoztam a szilárd talaj felé. Lehunytam szemeimet és erősen szorítottam a testem előtt elfutó övet. Tán máris vége volna az emberi létemnek? Ennyi volt? Húsz perc? Számat összeszorítva vártam a halált. A fogaim a húsomba mélyedtek idegességembe, a vér vas ízét nemsokára megéreztem a számban. A nyelvemmel gyorsan lenyaltam felhasadt ajkamat és tovább koncentráltam az útra, melynek már nemsoká’ vége szakadt.

Hirtelen egy nagy robbanás zökkentett ki a gondolataimból. Megérkeztem. Fejem előre csuklott, ezzel hajam arcomba hullt. Rövid kis ujjaimmal kihúztam a hajszálakat a szememből és a számból, majd kikapcsoltam a biztonsági övet. Megnyomtam a nyitógombot, aztán nagy nehezen kikászálódtam az ajtónak szánt lyukon.

Amint kiszálltam, máris otthon éreztem magam. Arcomat megcsapta az avar illata, miközben a látvány is ámulatba ejtetett. A nap által megvilágított fák halovány árnyéka egyszerre volt meseszép és félelmetes. A sűrű egyre csak hívogatott és mivel nem volt más menekülőút a hajótól, muszáj volt arra fele távoznom. Előtte azonban még az önmegsemmisítőt aktiváltam.

Elindultam hát az erdőbe, előttem a karommal szedtem szét a bozótot. Csodálatos rózsaszín, kék, fehér, lila, sárga virágok mellett haladtam el. Mellettem méhek zümmögtek, pillangók szálldostak, állatok motoztak a bokrokban és a fákon. Egy pillanatra megálltam, de éppen csak annyira, hogy élvezni tudjam a gyönyörű környezetet lehunyt szemmel.

Sajnos nem volt sok időm, amit itt el tudtam volna vesztegetni, hiszen nagyon gyorsan el kellett menekülnöm a robbanás elől, ami megsemmisíti az űrhajót. És amúgy is, ha itt bárki megtalálna, mégis mit mondanék, ki vagyok? Egy űrlény, aki ezzel a szerkezettel érkezett? Na, szépet szólnának, gondolom… Emellett pedig mivel testemet elég fiatalra készítettem, kéne keresnem magamnak egy gimnáziumot, ahova alibiként járhatok, ehhez pedig kellenének papírok.

Papírok… Vagy tisztességes módon senkiházi csavargónak hirdetem magam, akit elhagytak a szülei, nem emlékszem a nevükre és szánom - bánom, hogy nincs papírom, vagy egész egyszerűen hamisítok magamnak egyet. Helyesebben keresek valami gengsztert. S hát a gyorsabb módja az egész hűhónak, elég valószínű, hogy a második lenne…

Míg ezen a rettentő fontos, jövőmet meghatározó dologról gondolkodtam, időközben egy betonútra értem ki. Mivel fényes nappal volt, autók száguldoztak a szemem előtt. Köszönhetően Stacy emlékeinek rengeteg mindent megtudtam az emberi létről és tudtam mit kell csinálni. Abba viszont bele sem mertem gondolni, hogy neki milyen nehéz lehettet anno.

Az út mellé álltam, majd az ujjamat felfele mutatva magam elé nyújtottam. Az elhaladó járművekre próbáltam elbűvölő mosolyt vetni, hátha megszán valaki. A legtöbben viszont gondolkodás és mindenféle pillantás nélkül haladtak tovább. Meg sem hatotta őket, hogy egy tizenhat - tizenhét - tizennyolc éves az autóút mellett stoppol. Ez a mai világ… Ez a mondat valljuk be, jól hangzott, habár értelme semmi nem volt, hiszen azt sem tudtam milyen volt vagy milyennek kéne lennie. Viszont ez olyan totálisan emberi kijelentés volt. Emberi.

Már épp feladtam volna a befuccsolni látszó tervet, amikor egy fehér autó lassított, majd megállt előttem. Az ablakot lehúzva láttam a férfi arcát, aki elég perverzen meredt rám, nagy barna szemeivel.

– Egy ilyen szép kis hölgy mit keres egyedül ilyen veszélyes és forgalmas szakaszon? – undorítóan mosolygott, miközben kivillantak néhol fekete fogai. Amíg várt a válaszomra, jobb kezével belekortyolt egy félig már üres sörös üvegbe.

– Hát, éppen készülök eljutni egy helyre… Még új vagyok ebben az országban – teljesen összezavarodtam és akkora hülyeséget mondtam, amekkorát még senki életében. Akkora pancser vagyok.

– Akkor szívesen elviszlek… És az estét is tölthetjük együtt, ha gondolod – közelebb hajolt, miközben megnyalta ajkait, majd letette az italtartóban az addig kezében tartott üveget.

– Nem, nem, köszönöm – természetesen nem hiányzott, hogy egy ilyen perverz alak társaságában töltsem el az első estém a Földön.

­­– Pedig épp Londonba tartok. A fővárosba, ami gyönyörű. Ha még nem voltál ott, bemutatnám neked a várost – kacsintott egyet. Kirázott tőle a hideg.

– Sajnos én nem oda megyek. Talán majd máskor – összekapartam egy halvány mosolyt, majd hátrébb léptem eggyel, ezzel útjára engedve.

Mivel nem jöttem össze végül a fickónak, bosszúsan tovább hajtott, direkt megpörgetve a kerekét a homokos részen, ahol én is álltam. Akkora port hagyott maga után, hogy alig kaptam levegőt.

Az újabb autóra sem kellett sokat várnom, maximum tíz perc után begördült a kis leállóba egy piros cabrio. A volán mögött kendős, napszemüveges, talán húsz év körüli lány ült. Mosolyogva szabadította meg magát a napellenzőitől, majd teli mosollyal szólított meg.

– Szia. Én Londonig megyek, addig nagyon szívesen elviszlek, ha gondolod. Te hova igyekszel? – hangja lágyan és barátságosan csengett. Kedvem támadt volna azonnal megölelgetni egy kicsit, olyan szimpatikus lett rögtön.

– Szia. Én is odáig azt hiszem. Amúgy pedig nagyon jól állt az előbbi szerelésed. Nagyon aranyos volt – mosolyodtam el, miközben bíztatására kinyitottam az ajtót és beszálltam.

– Nem idevalósi vagy, ugye?

– Nem, valóban nem – ismertem el.

– Mert akkor tudnád, hogy errefelé ezt az időt ki kell használni – nevetett fel, majd indított. Ügyesen visszasorolt a forgalomba, majd amellett, hogy nagyon precízen vezetett, végigcsicseregte az utat.

Természetesen, ahogy ő mesélt az életéről, nekem is kellett a sajátomról. Időközben rettenetesen jó dumát találtam ki magamnak. Valami balesetem volt, ami miatt kómába kerültem, s mikor felébredtem nem emlékeztem semmire. A kórház sem tudott semmit rólam – és papírok hiányában nem is kezelhettek végül – ahogyan a rendőrség sem tudott kiindulni semmilyen nyomon. Így hát maradtam család, név és emlékek nélkül. Olyan profi színészi tudással adtam elő a történteket, hogy akár rögtön leigazolhattam volna egy színházban.

– Akkor egyáltalán nincs is neved? – kérdezte Melony meglepődve az egyik lámpánál, mikor egy kisebb városba értünk.

– Természetesen azóta márt találtam magamnak… – nevettem fel, amihez ő is csatlakozott csilingelő hangjával. – Maggie Cox vagyok! – nyújtottam felé kezemet, majd ráztam meg az övét.

– Én pedig Melony Silverman. Szóval akkor neked most semmid sincs, ugye? Jól értelmeztem a helyzetet?

– Nos, igen – sütöttem le szégyenemben a fejem. – Nem tudok fizetni a fuvarért, ha erre gondolsz.

– Jajj, te butus! Dehogyis. Csak gondoltam, hogy akkor a nagyvárosban sem lesz hol laknod, meg ilyenek. Ha nincs ellenvetésed, én szívesen segítek iratokat szerezni, visszajuttatni a suliba, munkát, pénzt szerezni… Nem akarom rád erőltetni magam… De gondold át – felém fordult és újra elvigyorodott. Olyan szép mosolya volt.

– Hű – csak ennyit bírtam kinyögni. Rettenetesen megörültem az ajánlatnak. Egyedül képtelen lettem volna bármit is elintézni magamnak. – Nagyon - nagyon szépen köszönöm, előre is!

Az út további részében maradtam a környezet bámulásánál és Melony történeteit hallgattam. Aranyos lány volt, tele élettel és vidámsággal. Ahogy mesélte, az édesapja orvosként dolgozott egy kisvárosi kórházban, anyja pedig ügyvédként praktizált. Ha azt mondom gazdagok, akkor nem a megfelelő szót használtam. Az elmeséltek alapján tömérdek pénzzel rendelkeztek.

Apja jótékonykodásból dolgozott egy „jelentéktelen” helyen, hogy a szegényebb réteget támogassa, pedig precizitásával és kiemelkedő munkájával akár a legjobb kórházban is dolgozhatott volna. Édesanyja is hasonlóan vélekedett a dologról, leginkább szegény, valóban ártatlan embereket védett. Perei szinte mindig sikeresek voltak.

Ábrándozva ittam magamba minden egyes szavát. Olyan szeretettel beszélt a szüleiről és a barátairól, hogy gyomrom görcsbe rándult. Már értettem Stacyt, hogy miért imádta a Földet. Az emberek csodálatos lények voltak, tele szeretettel, odaadással, vidámsággal. Egyelőre legalábbis ezt az oldalát véltem fölfedezni az itt levő világnak.

Miután az egész utat végigcseverésztük kevésbé jelentős és szinte teljesen jelentéktelen dolgokról, nemsokára beértünk az igazi városba. A tábla nagy betűkkel mutatta a London feliratot, ahogy az épületekről is látni lehetett, hogy Anglia királynőjéről van szó. Még mindig sütött a nap, bár már nem volt az a jelentős meleg, mint egy - két órával ezelőtt. Már Melony is megszabadult a kendőtől és a napszemüvegtől.

Innentől fogva részletesen bemutatta a várost, mindenről mesélt, saját élményeivel fűszerezve a beszámolót. Szinte a leggazdagabb környékre értünk, ahol óriási villák árulkodtak az itt lakók vagyonáról. Egy vanília színű monumentális épülethez hajtottunk, majd álltunk meg a fekete kovácsoltvas kerítés előtt, amíg Melony ki nem nyitotta a kaput a távirányító segítségével.

Miután megnyílt előttünk az út, gond nélkül hajtottunk be az udvarba, onnan pedig le a saját mélygarázsukba. Amint kiszálltam és visszabattyogtam a felszínre újdonsült barátnőmmel, jobban megfigyeltem a környéket. Nagy fekete ablakok és erkélyek díszítették a házat, körülötte pedig minden telis tele volt ültetve növényekkel. Rögtönzött körbevezetésem során megcsodáltam; a hátul kiásott kis tavat, a szökőkutat, a medencét, a hatalmas teraszt, a jakuzzit az egyik erkélyen, majd belül a házat is.

Ha már az udvartól annyira odavoltam, akkor bent majdnem elájultam. Nem a modern stílust képviselték a helyiségek, hanem inkább a „régit”. A bútorok nem szögletesek, hanem lekerekített sarkokkal rendelkeztek, melyeket különböző faragványok díszítettek. Leginkább a cseresznyeszín dominált. A falak drága, selyemtapétákkal voltak díszítve, ezen felül pedig több ezer dolláros képek lógtak rajtuk.

A berendezés egyszóval nagyon illett a doktori címet viselő házaspárhoz és a kifinomult gyermekükhöz. 

– Na, hogy tetszik? – kérdezte mosolyogva Melony, miközben a lépcsőn lépdesett előttem, a hálószobák felé vezetve.

– Gyönyörű – csak ennyit bírtam kinyögni, miközben a lépcsőfordulóba kiakasztott családi fényképeket nézegettem. Melonyról és a szüleiről több száz kép volt a falra akasztva; régebbről, egészen mostanáig.

Ámulva léptem be a szobájába, ami ugyancsak hordozta a barokk stílus jellemzőit. Tátott szájjal bámultam végig az ugyancsak kecses bútorokon, a baldachinos ágyon, a fésülködőasztalon, a tapétán, egyszerűen mindenen. Egyetlen oda nem illő sarok, az íróasztala volt, amely bár stílusban passzolt a  szobához, a rajta elhelyezkedő legújabb kütyük kilógtak a sorból.

– Egy picit megpihenünk, ehetnénk is valamit, aztán még este bemutatlak egy barátomnak, aki elintézi a papírjaidat, egy héten belül – kacsintott egyet.

– Köszönöm, előre is köszönöm! Mindent! – odaléptem hozzá, majd szorosan átöleltem. Nem visszakozott; sőt nevetve viszonozta a hirtelen érzelemkitörésemet.

És ebben a pillanatban nem értettem a Mestert, hogy miért volt tilos erre a csodára idelátogatni. Hiszen ez valóban maga volt a csoda.

Már most nagyon jól éreztem magam, bár alig voltam itt pár órája. Bár valljuk be, óriási szerencsém volt Melonyval. Óriási.

Új blog

Sziasztok!

Ígérem a következő fejezetet is hozom nemsokára, sőt holnap, de most más hírrel érkeztem. Tegnap megnyitott, ma pedig felkerült a prológus az új blogomra. Témája fantasy és misztikus felé hajaz. Az ismertető kint van, ahogy a rövidke prológus is, mint említettem. A sztori 1D mentes, de remélem ez nem akadály abban, hogy bekukkantsatok!

A linket ITT találjátok!

Nemsokára újra itt vagyok,

Ölel Titeket,

Bebyxx

Első - Maggie Cox

 Sziasztok Drágáim! Újra itt vagyok, mégpedig az új résszel! Sajnálom a sok késést, de tábor volt, meg amúgy is rettenetesen fáradt vagyok agyilag... Ne haragudjatok!
Tudom, hogy talán egy picit csodálkoztatok, amint megláttátok, hogy a blog újra aktív. Bennem is van egy ilyen érzés, hogy akkor most mi van? DE ettől függetlenül rosszul érintett, hogy kettő kommentet kaptam, melynek egyike egy díj volt... Nem akarok semmit ráerőltetni senkire, természetesen csak akkor szóltok hozzá, mikor kedvetek van, de nem igazán tudom, hogy érdemes - e a második évadot írnom és hogy örültök - e neki. Mert ha szívesebben maradnátok meg csak Stacy és Harry történeténél, akkor ezt nem erőltetném. Remélem értitek, amit mondani akartam...
Oh, és visszatérve arra, hogy egy éves a blog... Mikor kitettem azt a posztot, volt 50 (ezzel együtt) bejegyzést, 25 követő, 122 megjegyzés és 13 454 oldalmegjelenítés... Ezerszer köszönök mindent, most is! 

Ja és köszönöm a huszonötödik feliratkozót, és köszöntelek itt! :)

Az új olvasóknak üzenném, hogy nem kell aggódni, még most is be tudnak kapcsolódni a történetbe, ha akarnak!

Na nem rizsázom többet, 

Jó olvasást!
Bebyxx

Az éjszaka bár elég hosszadalmasnak tűnt, valahogy mégis csak eltelt. Reggel energiával telve ébredtem, nyoma sem volt kialvatlanságnak vagy fáradtságnak. Csak egyet szerettem volna, mégpedig minél előbb a Földre jutni. Akartam látni az embereket, a növényeket, az állatokat, a természetet, az építményeket. Az álmomban látott világ oly színes és izgalmas volt, mint még semmi az eddigi életem során. Itt nálunk minden fémből készült és uncsi volt. Utáltam ezt a monoton, egyhangú életet, ami idefent adatott. Ki akartam próbálni valami sokkal, de sokkal izgalmasabb dolgot.

Gyorsan felpattantam, nem volt helye a további felesleges időhúzásnak. Kinyitottam az ajtót, majd gyors tempóban a műhely felé igyekeztem. A többiek még nemigen keltek fel, csupán néhány lény kevergett a folyosókon. Az éjjeli őr is meglepődött, mikor a semmiből feltűntem előtte. Mivel ismert, kérdés nélkül engedett be. Egészen Stacy esetéig senki sem őrizte a helyet, de a Mester ezután úgy vélte, nem lehet több mulasztás. 

Nem törődtem vele, hogy esetleg valaki rám nyithat, kizártam mindenkit a tudatomból. Pár perc alatt átnéztem a Robot - könyvet, és végül a legutolsó oldalon meg is találtam, amit kerestem. Az ember ,,receptjét”, mely vörös és határozott vonalakkal volt áthúzva. 

Összekészítettem, ami kell a robotomhoz, majd bevittem a saját részemre. Épp hozzákezdtem az alapok összeszereléséhez, amikor valami neszelést hallottam a bejárat felől. Gyorsan besöpörtem mindent az asztalom alá és a zaj forrása felé indultam. Szia Gyorskéz! Hát te mit keresel már itt ilyen korán? Szólt a fejemben Lassúgondolat. Valóban nem volt erőssége a logika és az ésszerű gondolkodás, elég nehezen fogott fel bármit is. Hozzá hasonlóan mindenkinek egyedi és önmagához passzoló nevet választottunk. Habár nem közvetlenül születése előtt, hanem az azt követő évek valamelyikében. Addig mindenkit csak újszülöttnek neveztek.

Én gyorsan elnyertem a saját nevem, hiszen szinte amióta az eszemet tudom, jól bántam a szerszámokkal. Imádtam mindent, amit szét lehet szedni, majd össze lehet rakni. Az egész lakhelyünkön megtalálhatók mai napig az általam készített tárgyak és persze rengeteg lény éli életét a kezem közül kikerült testekben.

Ááá, csak nem tudtam aludni. Küldtem felé gyorsan a gondolataimat, majd odébb álltam, mielőtt valami csoda folytán neki is időben esik le valami. A gyártósoron levő helyemhez igyekeztem, majd nekiláttam az aznapi feladatomhoz. Nem hiányzott, hogy még más is rákérdezzen a korai bejövetelemre. 

A nap lassan vánszorgott, pedig most nagy szükségem lett volna a gyors befejezésre. Direkt dolgoztam lazán, csak két robottal végeztem, mire az Irányító mindenkit elengedett. Napi öt lett volna az ideális. Gyorskéz! Mi volt ez a mai? A teljesítményed legtöbbször bőven túlszárnyalta az átlagot. Igaz, most is rekordot döntöttél, bár negatív irányba. Megfordultam, majd elnézést kértem az irányítótól. Egy kicsit szétszórt voltam ma. Szívesen itt maradok és bepótolom. 

Lekötelezel. Megleszel egyedül? Halványan bólintottam, de közben majdnem kiugrottam a bőrömből. Rettenetesen örültem, hogy egyedül maradhatok és befejezhetem az emberemet. A látszatot fenntartva egészen addig szöszmötöltem egy robottal, amíg az utolsó lény is ki nem vánszorgott a Műhelyből. Nem akartam gyanút kelteni senkiben sem. Bár néhányuktól lesajnáló és lenéző pillantást kaptam, a legtöbbük még arra sem méltatott. Ez csak nekem kedvezett, szóval ennyit róluk.

Egész este odabent voltam, s szó szerint robotoltam. Mikor az utolsó bőrszelet is a helyére került, ámulattal vizslattam végig a testet. Egyszerűen minden négyzetcentimétere tökéletes volt. Habár neve ember - robot volt, külleme egyáltalán nem volt robotszerű. Sőt, nehezen lehetett volna csak megmondani, hogy nem igazi példány. Még így, hogy az asztalomon feküdt élettelenül, is úgy nézett ki, mintha édesdeden szunyókált volna.

Eddig mindent szépen elrendeztem, csak hogy ekkor eszembe jutott a biztonsági őr. Megoldást keresve huppantam bele az egyik székbe, de egyelőre ötletem sem volt, hogy fogom kijuttatni a testet. Végül csak egy dolog jutott eszembe. Muszáj belebújnom, eljutnom az Állomásig, majd az egyik űrhajóba beszállni.

Bár belsőm rettenetesen akarta volna, hogy végre elfoglalhassam a helyem, belül mégis iszonyatosan féltem. Milyen lesz ha beszállok? Az érzések uralni fogják minden gondolatom és tettem? Érezni fogom a haragot, az utálatot, a szeretetet, a szerelmet?! De mégis az milyen lesz? Inkább nem törtem többet a fejem, hisz az valakinek szemet szúrhat, ha túl sokat tartózkodom idebent. Cselekednem kellett.

Óvatosan kiszálltam az eddigi vackomból, majd a testhez léptem. Csápjaimat lehelletnyi erővel végighúztam a robot arcán, amitől jó érzés fogott el. Csodálatos teremtmény feküdt előttem, aminek nemsokára én is részesévé váltam. Haja szőke volt, nagy sötétkék szemekkel, teste karcsú, bár formás ahol formásnak kellett lennie. Egyszerűen tökéletes, főleg az én tejfehér dundi testemhez képest, a nagy fekete gombszemeimmel és a kopasz fejemmel.

Egy fellépőt vittem a szépségem mellé, majd óvatosan felágaskodtam rá. Csápjaimat magam előtt csúsztattam a testbe, végül egészében belecuppantam a mellkasán levő odúba. A másodperc törtrésze alatt csatlakoztam az érzékszervekhez. Leírhatatlan érzés volt, amint a pillanatnyi sötétség után újra látok, de most már az emberi szem által. Ugyancsak így történt a hallással is. De ami a beszédet illeti, sokkal nagyobb élmény volt. Eddig csakis fejben voltam képes kommunikálni a társaimmal, de most már valóban kiereszthettem a hangom.

–      Maggie Cox vagyok. – mondtam hangosan azt, ami először az eszembe jutott. A nevemet.

Hangom vékonyan csilingelt, s visszhangzott a nagy térben. Ámulatba esve ültem az asztalon és hallgattam, ahogyan elismétlődik az előbbi mondatom újra, s újra. Na igen, arra viszont nem gondoltam, hogy a hangot rajtam kívül is hallotta bárki, aki a közelben tartózkodott. Kifinomult hallásom azonnal észlelte, amint a biztonsági őr nagy robajjal elindult befelé a műhelybe.

Kezemmel gyorsan becsuktam a mellkasomon lévő odú ajtaját, ami pillanatok alatt beleolvadt a bőrömbe, s immár láthatatlanul maradt a kíváncsiskodó szemek elől. Csak én tudtam, hogy ott van, senki más. Leugrottam az asztalról, hiszen nem volt időm a további tétovázásra. A saját birodalmamból kicsusszantam, s immár a gyártósorok közt próbáltam kiutat lelni. Ki kellett cseleznem az őrt, de elég nehéz feladatnak tűnt.

A térben uralkodó sötétség miatt zseblámpával világított át mindent. Közben én a dobozokba csomagolt alkatrészek közt bujdostam. Már majdnem az ajtónál jártam, amikor gondolatát felém küldte. Tudom, hogy egy ember van idebent. Hallottam a hangját. Gyorskéz, mit rejtegetsz idebent? Csak kerüljetek a kezem közé… Legyetek nyugodtan, a Mester elé fogtok járulni. Nem is értem, miért nem lehet megérteni, hogy az a robot igenis veszélyes számunkra… Ez a mai fiatalság… Az utóbbi mondatokat inkább már csak magának tette hozzá, de még mindig ,,vonalban maradt”.

Már csak két határozott lépés választott el az ajtótótól, mikor ledöntöttem három nagy dobozt. Azok is határozott vörös vonalakkal voltak áthúzva, így sejtettem, hogy valami emberi dolog lesz benne. Valóban, többtucat ruhadarab borult ki belőle, amik tompa puffanással landoltak. Felkaptam egy piros fehérnemű - szettet, egy fehér topot, világoskék shorttal, majd kivágtam az ajtót és szaladtam, ahogy csak bírtam.

Mögöttem hallottam a biztonsági őr neszelését, amint próbált kiszabadulni és utánam iramodni, de egyelőre nem tudott. Most már nem érdekelt, ha valaki meglát, csak szaladtam. A fém először még kellemesen hideg volt a meztelen bőrömnek, de öt perc futás után már majd’ lefagyott a talpam.

Nagy sokára megérkeztem az Állomáshoz, ahol öt hajó várakozott indulásra. A legelső vezérlőjéhez mentem, melyen sok gomb és kis lámpa villogott. Mivel barkácsmester voltam, nem keseredtem el a látványtól, simán megtaláltam a beüzemelés gombjait. Célnak beállítottam a Földet, az ottani országok közül Angliát, azon belül pedig London városát. Stacy álmaiban is ez a hely szerepelt, nagyot tehát nem lőhettem vele. És amúgy is érezni akartam a rám maradt emlékek gazdája által oly nagyon szeretett esőillatot.

Mivel a kilövést harminc másodperc múlvára állítottam, most gyorsan magamra kaptam az eddig kezemben szorongatott göncöket. Az Anyától már megtanultam, hogy odalent senki sem meztelen, nekem is alkalmazkodnom kellett hát. Éles hallásomnak nem okozott gondot, hogy meghalljam a folyosón egyre közeledő szapora léptek zaját. Egyre többen érkeztek, hogy meghiúsítsák a tervem, de még pont időben ugrottam be az űrhajómba.

Becsatoltam az övem, hátradőltem, mikor már izzani kezdett a jármű. Kinéztem a kis ablakon és integettem a vezérlőhöz siető, majd azt egyre idegesebben nyomkodó lényeknek. Még egy utolsó üzenetet küldtem nekik, amiben elbúcsúztam, aztán az utazásom megkezdődött a Föld felé. Ahogy Stacynek is előttem nagyjából tizennégy évvel ezelőtt.