- Hamarosan indulnod kellene.- szólt a Mester, majd rám pillantott
mind az öt szemével. Lassan bólintottam és tekintetemmel a fémből
készült plafont bámultam. Sosem szerettem itt élni, vagyis inkább
sínylődni a sötétben. Irigyeltem a Föld bolygón élő boldog embereket,
akik gyerekeket nevelhettek, dolgozhattak, finom ételeket ehettek...
Ehelyett mi csak lebegtünk ebben a fémszerkezetben és a többi élőlényt
figyeltük.
Néha elindultunk, hogy megnézzük a magukat
embernek nevező lényeket. Célunk, hogy mi is elvegyülhessünk köztük. Épp
ezért a barkácsmestereink hozzájuk hasonló robotokat készítettek, belül
nagy üreggel. Kimérten sétáltam az enyémhez, amit együtt Stacy-nek
neveztünk el. Még ízlelgettem magamban a nevet, miközben kinyitottam a
hasát és bemásztam. Méretem miatt könnyen elfértem az odúban. A fejemből
kiálló csápokat rácsatlakoztattam a bábum orrára, füleire, kezeire,
lábaira, szájára. Így már érezhettem az emberek illatait, hallhattam az
általuk kiadott hangokat, ízlelhettem ízeiket. Lassan teljesen
átkapcsolódtam arra a frekvenciára, ahol ők éltek.
Napfény és
a Mester megfogta két újonnan szerzett karomat, majd besegítettek a
járművembe, amellyel ki fognak lőni az általam választott bolygóra. Egy
kicsit félek, mert nem tudom milyen lesz ott. Ráadásul nem csak
nyaralni vagy kiruccanni megyek, hanem teljesítenem kell a feladatot,
amit a Mester hagyott rám. Teljesen elfoglaltam a helyem, majd Napfény a
csápjaival bekötötte az övet, nehogy érzékeny testemnek valami baja
legyen az út során.
- Kémlény- szólított meg Mester a
nevemen, amit már alig hallottam- sok szerencsét- ez volt az utolsó
mondat amit hozzám intézett. Újból bólintottam, mert a hangom még nem
tudtam használni. Nem voltam benne biztos, hogy látták a reakciómat, de
ebben a pillanatban már mindegy volt, mert kezdetét vette a kalandos
utazásom a Föld felé....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése