26. "Adj egy kis időt..."

 Hello :) Szeretnék még most is kellemes ünnepeket kívánni :) Talán ez az egyik leghosszabb rész, igyekeztem, viszont tartalmilag borzalmas... :/ már most leszögezném, lesz ebbe poén, nevetés, szenvedés, szerelem is! :D Drága Kata, felhívom figyelmed, hogy talán a végén egy picit ezt is csöpögősnek fogod találni! 

És a többi.. Szóval: nagyon inspirálóan hatott rám a Karácsony, főleg, hogy megkaptam mindent amit szerettem volna ;) de talán az egyik legszebb pillanat az volt, mikor én adtam át az ajándékaimat :) És nektek mit hozott a Jézuska? :) 

Természetesen az újabb olvasónkat is köszöntöm, remélem sikerül bepótolnod az elmaradt részeket :)

Csókollak, s ölellek Titeket,

Bebyxx

    Legszívesebben visszaszívtam volna azokat a szavakat, amikkel elszúrtam a pillanatot. Azokat a csodálatos perceket rontottam el, amiket talán sohasem tapasztalhatok meg még egyszer. Haragot éreztem magam iránt, bár örültem, hogy nem kell tovább titkolóznom, ugyanis ezzel a mondattal lavinát indítottam el. Az igazság lavináját. 

    Lehunytam a szemem, hogy próbáljam meggátolni a könnyek kibukkanását, de még így sem sikerült. Amint felpillantottam és Harryre néztem, láttam a tekintetében a kétkedést. Talán még hülyének vagy elme-roggyantnak is nézett.

- Stacy... Valami baj van?  Minden rendben van? Tudtam, hogy el kellett volna vinni a kórházba... Gyere!- felállt, majd a kezét nyújtotta. Teljesen úgy nézett ki, mint aki minden egyes általa kimondott szót komolyan gondol.

- Nem Harry, nem viccelek és nincs semmi gondom... Elmesélek mindent, gyere... Mindent meg fogsz érteni...- elkaptam a kezét, majd lehúztam magam mellé.

     Egy ideig csak ültünk egymás mellett, végül pedig bólintott nekem. Sürgetett, hogy kezdjek bele a mondandómba. Nagyokat nyeltem és kerestem a megfelelő kezdést, de nem igen találtam.

- Mond már, kérlek siess...

- Szóval... Nem gondoltam volna, hogy egyszer itt fogunk ülni és én el fogok Neked mesélni mindent... Akkor kezdjük a legelejéről: körülbelül kettőszáz- kétszázötven éves lehetek, kint a világűrben születtem, egy Metal Country nevezetű helyen. Fajunkat talán űrlényeknek lehetne nevezni a legpontosabban. Fehér, tejszínű testünk van, sok szemmel és csápokkal a fejünkön. Rendkívül fejlett "kutatóink" vannak, akik kifejlesztettek az emberekhez hasonló robotokat. Ezekbe bújva, majd rájuk csatlakozva vagyunk képesek itt, a Földön élni. Leginkább csak ide-ide látogatunk és csodáljuk őket, azonban én most nyomós okkal szálltam le. A fajunk nemsokára kipusztul, ha nem indítjuk be a gépet, amivel szaporodni tudunk. Már készen van, akár bármelyik pillanatban indulhatna a "gyártás", de a helyzet nem ilyen egyszerű... Csakis egy EMBER tudja működésbe hozni. Arra vagyok hivatott, hogy megtaláljam ezt a valakit. Ez az én küldetésem, a Nagy Küldetés... 

    Nagyot fújtam, mikor befejeztem a mondanivalómat. Nem tudtam, mit gondolhat rólam ezek után. Válaszra vártam, de csak meredt maga elé, s nem szólt egy szót sem. Tekintete üveges volt, úgy nézett ki, mint aki teljesen máshol jár lélekben.

- Harry, mondj valamit... Harry, kérlek ne haragudj rám... Sajnálom, hogy eddig nem mondtam el, de nem is tudtam, hogyan kezdjek neki...

- Ha most nem szólod el magad, sosem mondod el. Ugye?!- rám nézett, egyenesen a szemeimbe. Borzalmas dolgokat láttam benne. A legrosszabb mégis az üresség, fájdalom és csalódottság volt.- Ezt nem hiszem el... Ez egyszerűen lehetetlen! Ezt nem mondod komolyan, most csak viccelsz! Ugye, csak viccelsz?!

- Nem, sajnos nem- válaszoltam lehajtott fejjel. Egyrészt megkönnyebbültem, másrészt bántam, amiért elmondtam az igazságot.

- Adj egy kis időt, jó? Hagyj magamra, hogy átgondolhassam a dolgokat... Most menj!

     Fogalmam sem volt, hova is mehetnék, épp ezért még hezitáltam egy ideig. Harry észrevette a tétovázásom, s a farmerzsebéből előhúzva egy pénzköteget nyomott a kezembe. Rögtön rájöttem, hogy szeretné, ha egy szállodában tölteném az éjszakát. Niall az egyik legjobb barátja, de érthető, hogy nem feltétlenül gondolta megosztani vele, ki is lennék igazából. Szó nélkül lépdeltem le a lépcsőn, majd libbentem ki a bejárati ajtón. Fogtam egy taxit, és elszállítattam magam a legközelebb hotelbe. A pénzt a pultra raktam, majd a kulcsokat a kezembe véve felmentem a szobámba. Az első benyomás alapján is a legpuccosabb szállodát sikerült kifognom. Ebben a pillanatban azonban nem a kényelem számított... Inkább belezuhantam a pihe-puha ágyikóba és lehunytam a szemem. Nem akartam az előbbi vallomásomon szomorkodni, csak aludni lett volna kedvem. Mégsem sikerült felhőtlenül a tervem, ugyanis a dallam, amelyre elaludtam, a saját zokogásom egyenletes zümmögése volt.

     Viszonylag hosszú idő óta ez volt az első reggel, amikor a napsugár helyett az esőcseppek periodikus koppanása ébresztett. Álmosan ültem fel, majd dörzsöltem meg a szememet. Lassan a fürdőszobába mentem, s próbáltam valamiféle normális kinézet varázsolni magamnak. Nem voltam jó formában, főleg, hogy ruhásan, mosatlanul hajtottam álomra a fejem. Lezuhanyoztam, azután pedig újra visszahúztam az előzőleg viselt ruhámat. Ujjaimmal végig fésültem a grabancomon, vizet lötyköltem az arcomra, az ágyra ültem és vártam. Vártam, csak éppen fogalmam sem volt, mire is tulajdonképpen. Talán még fél órája sem kuporogtam ott, mikor már nyúltam is a telefonom után. Nyomban eszembe jutott a tegnap; Patrick, a sérülések, Harry, a vallomás és a szüntelenül folydogáló vízcseppecskék az orrom mellől.

     Feloldottam a zárat, kikerestem Perriet, majd felhívtam. Szinte teljesen kicsengett, mire egy mély férfihang, feltehetően Zayn dörmögött bele.

- Perrie Edwards telefonja, haló, tessék!

- Szia, Stacy vagyok... Ha felébred, átadnád neki, hogy jöjjön a Harry lakásához legközelebbi hotelbe? Előre is köszi, ne haragudj a zavarásért! Szia!- még azelőtt letettem, mielőtt kérdezhetett volna valamit.

    Hátradőltem és kifújtam az addig benntartott levegőt. Csak én lehettem olyan szerencsétlen, hogy az az egyetlen lény, akinek elmondhattam volna a bajom, éppen élete legszebbik pillanatai közül élte meg az egyiket. Nem irigyeltem, de most én is szívesen lettem volna Harold karjaiban.

     Vagy jó egy óra múlva kopogtattak. Reménykedve ugrottam fel, majd száguldottam át a szobán, egészen az ajtóig. Sietve nyitottam ki az ajtót, s széles mosollyal ajándékoztam meg a vendégemet.

- Azt hittem sosem érsz ide... Nem tudtál kicsit gyorsabb tempóra kapcsolni?

- Drágám, tudod hány szálloda van a mi kis Harrynk laskása közelében? És tudod hány háza van?- csípőre tett kézzel kért számon, bár a végére már mosolygott, s tudtam nem gondolja komolyan a leszidást.- Mesélj, miért is vagy itt... Zayn azt mondta, kibékültetek...

- Úgy volt, és már majdnem le is feküdtünk, mikor a lelkiismeret furdalás mardosni kezdett. Megállítottam és bevallottam neki, hogy nem vagyok ember. Aztán már megbántam, de vissza nem tudtam vonni a szavaim... Így hát elmesélem neki mindent, ő pedig időt kért. Kezembe nyomott egy köteg pénzt, jelezvén, töltsem az éjszakát másutt. Nos, ennyi...- meséltem el könnyekkel küszködve, miközben beinvitáltam.

- Te nagyon hülye vagy! Most minden rendben volt, te meg elszúrtad... Jaj te lány..- sóhajtott, miközben magához húzva vigasztalt.

     A nap további részében is ott volt velem és persze minden második mondatában elhívott magukhoz. Szívesen mentem volna, egyébként is utálok egyedül lenni, de nem akartam őket zavarni, így hát maradtam egyedül. A hajasbaba még csak üzenetet sem írt, ami kissé bosszantotta, de legfőképpen elszomorított. Vajon gondolkodott rajta? Vagy még csak eszébe sem jutottam? Vagy éppen teljesen hülyének néz? Ezernyi kérdés kavargott a fejemben, amik nem feltétlenül segítettek az elalvásban.

      Ismételten másra ébredtem a napsugarak helyett. Most viszont az eső szerepét átvéve, Louis gondolta, hogy visszahív Álomországból. Mérgesen nyúltam a telefonomért, ami kitartóan zörgött mellettem.

- Jó reggelt, csak nem aludtál?!

- De, képzeld Louiskám, aludtam...- szóltam, talán gorombábban, mint szerettem volna.- Mondjad csak, ha már felébresztettél..- nyögtem, majd feltápászkodtam, az ablakhoz léptem, hogy beengedhessem a friss oxigént.

- Tudod ma este lesz egy díjátadó, amire hivatalosak vagyunk... És hát mindenkinek van partnere kivétel Niall-nek. És hát arra gondoltuk, hogy elkísérhetnéd te... Ő szentül meg van győződve arról, hogy még mindig nem bocsájtottál meg neki... Ezért nem mert elhívni...

- Dehogy haragszom Rá... Nagyon szívesen elkísérem... És Harry... Harry kivel jön?

- Nem tudom Stacy... Akkor majd megyünk érted... Szia!- rögtön elterelte a témát, majd lenyomta a telefont, mielőtt újra Róla kérdezősködhetnék. Éreztem, hogy valamit elhallgatnak előlem, de arról fogalmam sem volt, miről is van szó.

       Összeszedtem magam, a néhány holmit, ami nálam volt, lerendeztem a szobát, majd a maradék pénzből taxit hívtam és vásárolni mentem. Elhívtam Perriet is, aki örömmel kísért el. Nem akartam nagy feltűnést kelteni, de így is volt egy- két rajongó, aki felismert és információt vagy éppen autogramot kért tőlem. Nagyot csodálkoztam, amikor egy Haroldról készült képet nyomtak a kezembe.

- Ma este ugye elkíséred a díjátadóra?- a lány csillogó szemekkel tekintett rám, pedig a Harry által adott interjú alapján mi csak barátok voltunk. Ami most a jelen helyzetben talán igaz is volt.

- Ott leszek, de nem én kísérem Őt... Amint nyilatkozta, mi csakis barátok vagyunk, semmi több...- halványan rá mosolyogtam, de belül a lelkemet szétmarcangolták a könnyelműen kiejtette szavak. Barátok?! Talán már az sem.- Ne haragudjatok, de sietnem kell! További szép napot, remélem még találkozunk! Hello!

    Beültem egy kávézóba, aztán dobtam egy üzenetet a barátnőmnek a hollétemről. Kértem két jegeskávét, és hátradőltem a fotelbe.

- Szia drágám! Jobban vagy már?- ült le velem szemben, miközben megszólította a kezem. Jól esett, hogy ennyi idő sem tudta tönkre tenni a barátságunkat.

- Hát most ez a kivel-is-megy-Harry-dolog kicsit összezavart.... Azóta sem hívott... Lehet hogy ennyire kiakasztottam?- néztem kétségbeesetten.

- Ne törődj vele, ma este olyan csinos leszel, hogy a fiúk ecetet fognak pisilni utánad! Teszek róla!- kacsintott. Elfogott a természetes és jóleső nevetés, amitől majdnem lefejeltem az asztalt.

     A napomat megint a vásárlás, a csevegés, és a készülődés foglalta le. Miután végeztünk a boltokban, s meg lett mindkettőnk ruhája, a közös házba indultunk. Mindketten lefürödtünk, hajat mostunk, majd végül bebugyolálva ültünk az egyik vendégszobában. Egymást kisminkeltük, felöltőztettük, és a frizuráinkat is elkészítettük. Végül egymásba karolva lépdeltünk a földszint felől, ahonnan nevetések és vidám hangok szűrődtek. Mikor leértünk, mindenkinek elállt még a lélegzete is.

- Gyönyörűek vagytok! Örülök, hogy a partnered lehetek!- lépett hozzám Niall, majd megölelt. Kedves gesztus volt tőle, de egy mosollyal tudtam csak viszonozni. Ha boldogan visszaölelem, elárultam volna a kis bongyort.- Indulhatunk?- kérdezte nem sokkal később. Már majdnem megkérdeztem, hogy hol van a göndör hajú barátjuk, de inkább megtartottam magamnak. Szó nélkül karoltam belé, majd teljes szinkronban indultunk az ajtó fele.

      Az út nagyon vidáman telt, alkalmam volt jobban megismernem Louis, és Liam újdonsült barátnőjét is. Egyáltalán nem olyanok, mint ahogyan a média beállítja őket. Sokkal kedvesebbek, aranyosabbak, na meg persze szerethetőbbek. Az autó lassan befordult a rendezvény helyszínére, ahol szépen lassan mindannyian kiszálltunk. Én Niall után jöttem, aki lovagiasan nekem nyújtotta a kezét, s kisegített, megelőzvén a hatalmas orra bukásom. Mosolyogva karoltam bele újból, miközben végig sétáltunk a vörös szőnyegen. A fotósok kattintgatták a fényképezőjüket, a riporterek felől pedig kérdések záporoztak felénk. Próbáltam mosolyogni és helyeselni, mikor a szöszke nyilatkozott a ''kapcsolatunkról".

- Stacy és én csakis barátok vagyunk, semmiféle viszony nincs köztünk. Valóban igazat mondok, hiszen vannak lányok, akikkel mostanában randizgattam. Nekik üzenem ezúton is, nem csaptam be őket, Sissy és én...- a többit már nem észleltem, ugyanis a megszólítás rögtön a Styles gyereket idézte elő.

     Szemem benedvesedett, és borzalmasan kezdtem érezni magam. Suttogva jeleztem Niallnek, hogy induljunk, mielőtt ennyi ember szeme láttára fogok összecsuklani. Bevezetett az előtérbe, ahol megvártuk a másik három  párt. Addig is volt időm végignézni a csodálatos berendezésen. Minden arany és sötétzöldben pompázott. A szöszke elment pezsgőért a büfébe, miközben én ide-oda topogtam. Kellemetlenül éreztem magam, és úgy gondoltam nem vagyok ide való. A többiek elűzték a rossz érzést, mikor szinte körbe vettek. Mindenki megkapta a saját poharát és koccintottunk a leendő díjukra. Éppen belekortyoltam az aranyszínű italba, mikor egy angyali hang megszólalt a hátam mögül.

- Meg se vártatok?! Hát szép, mondhatom!- ellépett mellettem, de még csak észre sem vett. Felkapta a saját adagját, ivott, de kerülte a pillantásom. Még egy poharat vett el, majd odanyújtotta a mögülem lévő lánynak.

     Természetesen Harry Styles nem érkezett egyedül! Ugyan, mit is várnánk tőle?! Gyönyörű lányt hozott magával. Olyan szintű féltékenység tört rám, hogy nem bírtam rájuk nézni. Lehörpintettem a pezsgőt, Niallhöz hajoltam, majd a fülébe susogtam:

- Nem ülhetnénk le?

- Dehogynem!- válaszolt, majd a többieknek is bejelentette távozásunkat.

     Helyet foglaltunk, és halkan beszélgettünk, amíg nem jöttek a többiek. A véletlen műve vagy így rendezték, nem tudom, de Harry éppen mellém került. Próbáltam az ír srác felé araszolgatni, de még így is vészesen közel volt a combom az övéhez. Direkt a másik irányba dőltem és néztem, mindig kerülve a bongyorkát.

   A díjat megnyerték, ami miatt lett nagy ünneplés. Ugráltak, kiabáltak és teljesen kikeltek magukból. Még sosem láttam őket ilyen boldognak és felszabadultnak. Az én arcomra is mosoly kúszott, s én a lányokat öleltem, akik lent maradtak velem. A fiúk miután felmentek a színpadra és átvették a díjat, feléjük nyújtották a mikrofont. Harry megragadta, majd beszélni kezdett.

- Kedves Nézők, díjazottak! A banda nevében szeretném megköszönni a díjat... Nagyon jólesik nekünk, hogy ennyien és ennyire szeretnek minket. Most pedig én magam is szeretnék hálát mondani valakiknek. Természetesen a fiúknak- mutatott a mellette álló bandatagokra-, de a családomnak és egy lánynak is. Egy NAGYON különleges lánynak.- felénk pillantott, mire a vele érkező csaj is elmosolyodott.- Már nagyon régóta tetszett nekem, de sajnos voltak kitérítő erők. Még mindig nem tisztáztunk teljesen a kapcsolatunkat, de rájöttem, semmilyen dolog sem szakíthat el tőle. Tehát köszönöm neki, mert ha Ő nem lenne nekem, én már rég nem élnék.

    Borzalmas rosszullét fogott el, újból. Ránézve a lányra hányinger kapott el, és muszáj volt levegőre mennem. Utat törtem, sűrű bocsánatok közepette, majd valami hátsó kijáraton keresztül kijutottam a szabadba. A karom borsódzott a hidegtől, de egy kicsit jobban lettem tőle. Lehunytam a szemem és hagytam, hogy a könnyek utat törjenek. Nem érdekelt már, hogy a sminkem elfolyik, nem volt kinek tetszenem. A fiú, akiért erősen dobogott a szívem, az előbb vallott szerelmet egy másik lánynak.

- Mi a baj?- kérdezte egy földre szállt angyal. Annyira megijedtem, hogy majdnem átestem a korlát túloldalára.

    Nem akartam ránézni, nem akartam kommunikálni vele. Ő azonban közelebb lépett és végig simított a karomon. Érdekes izzás keletkezett köztünk, ami nagyon jó érzés volt. Nem akartam magamnak bevallani, továbbra is lefele bámultam.

- Azt kérdeztem, mi a baj!- lassan megfordított, majd a fejemet felemelte. Nem is értettem, hogy tud így hozzám érni, miután tudja ki is vagyok valójában.

- Ez komoly?! Még hogy baj?! Egy kurva szép csajjal az oldaladon jelentél meg, engem még csak észre sem vettél, nem is telefonáltál, pluszban még szerelmet is vallottál annak a lánynak. És ne tagadd, láttam hogy felénk néztél, mire a partnered mosolyogni kezdett...

- Stacy!- úgy röhögött, hogy alig bírt megszólalni. Csúnyán néztem rá, mert én egyáltalán nem poénból mondtam neki...- Ő Gemma, a nővérem!