23. "Nem értem!"

Sziasztok Bogárkáim! Végre ide értem időben, az előre feljegyzett időpontban... Ez eddig nem sokszor fordult elő, úgyhogy becsüljétek :D Nah jó, csak viccelek... Amit mindenképp el szeretnék mondani, hogy fent van a prológus az After Dark-ban... IDE kattintva elolvashatjátok... Sokat jelentene, ha kommentelnétek is :) Viszont ne aggódjatok, ezért még nem fog bezárni a TWM :)

Imádlak Titeket és köszönök mindent Nektek,

Ölel Benneteket,

Bebyxx

    Valami rossz és kellemetlen érzés kerített hatalmába... Nem értettem, hogy miért, de másodpercek lefolyása alatt lettem rosszul. Fel kellett állnom, és a levegőre mennem. Aggódó pillantások kereszt tüzében vonultam ki a teraszra, miközben folyton folyvást azt hajtogattam: Jól vagyok! Nem igazán hittek nekem, de nem igazán érdekeltek. Tulajdonképpen most senki nem kötötte le a figyelmem, egy valakin kívül. Azon a személyen kívül, aki minden álmomat széttört, minden érzésemet porrá zúzott. Bár ennek köszönhetően rájöttem: a szerelem rohadtul fáj!

    Nem sokára ajtónyitódást hallottam mögülem, de nem volt erőm hátra nézni. Csak álltam a korlátnak támaszkodva, s néztem a morajló tengert. Valahogy az időjárás is együtt érzett velem, és teljesen elborult.

- Hé Stacy...nem gondolta komolyan, csak...- Louis hangja kissé hamiskásan csengett, ő sem hitte, hogy a barátja igazat mondott vagy legalábbis szerinte is hihetően hangzott. Megfordultam, majd mosolyra húztam a szám. Nem az az igazi, boldog nevetés volt, inkább egy olyan köszönöm-hogy-megértesz-én-is-szeretlek. Szavak nélkül értette a gondolataimat, magához vont és jól megszorongatott. Kimondottan jól esett és bármeddig úgy maradtam volna.

- Ezt te sem tudod...- susogtam a pulóverébe, ami igazán finom férfias illatot árasztott.

- Holnapután haza utazunk! Otthon majd mindent szépen megbeszélünk! Addigra Harry is átgondol mindent... Hidd el, Neki is kell egy kis gondolkodási idő...

    Meggyőző volt és mérhetetlenül aranyos, ahogyan nyugtatott. Az egyik részem tombolt, hiszen nem akarta itt hagyni a csodálatos tengert, viszont a másik rimánkodott a mielőbbi indulásért. Talán mégis a második érzelemhullám söpört végig rajtam erősebben. Louis a hajamat simogatta, majd egy óvatos puszit hintett a fejem búbjára.

- Kérlek gyere velem sétálni...

- Rendben, menjünk!- bólintottam, majd elhúzódtam tőle, és visszaléptem a szobába. A többiek megint csak sok figyelmet szenteltek nekem és láttam rajtuk, hogy aggódnak értem. Óvatos, kissé hamiskás mosolyt erőltettem az arcomra, és látszólag mindenki megnyugodott.... Vagyis mégsem: a barátaim, s én is tudtam, semmi sincs rendben.

     Egy hét telt el, a haza utazásunk napjától. Azóta sem láttam Harryt, és egyre jobban hiányzik. A testem valami érthetetlen dolog miatt teljesen legyengült. Egész nap csak pihenek és mégis teljesen kifáradok a nap végére. Természetesen Patrickhez nem mehettem vissza, úgyhogy Niallnél húztam meg magam egy kis időre. Kezdem kényelmetlenül érezni magam, de ő minden percben nyugtatgat, hogy nem zavarom... Hihetetlenül aranyos és szerethető, egyszerűen nem is értem, miért nincs még barátnője... 

- Szia, megjöttem!- robogott be az ajtón, majd a kanapéhoz jött és leguggolt mellém. Kaptam egy ölelést és egy édes mosolyt.- Jobban vagy már?- eddig vidám arca most felvette az aggódó maszkot.

- Igen.- hazudtam neki és számat megpróbáltam felfele görbíteni.- Még kaját is csináltam.- Újságoltam neki, abból a célból, hogy hátha elhiszi, milyen kicsattanó formában is vagyok. Kár, hogy nem tudtam átvágni, ugyanis rosszallóan nézett rám.

- De nem kellett volna fáradnod, amúgy is említettem reggel, nem itthon eszünk....- megrázta a fejét, miközben felállt és elfoglalta az egyik fotelt velem szemben. Hátradőlt, majd várta, hogy túráztassam az agytekervényeimet.

     Nos igen, azt hiszem mégis csak igaza volt... Reggel, mintha említette volna, hogy szedjem össze magam, mert az egyik barátjával találkozunk. Akkor és most sem volt túl sok kedvem velük hülyülni, miközben majd' szét estem. Ha netán felálltam a takaró alól, rögtön meg kellett kapaszkodnom. Étvágyam nem volt, a közérzetem is a pocsék felé hajlott. Hogy miért?! Fogalmunk sincs... Se a szőkeségnek, se nekem, de a legborzasztóbb, hogy az orvosnak sem.

- Én nem maradhatnék itthon?!- kérdeztem félve, bár már sejtettem a választ.

- Nem!- elmosolyodott, majd egy puszit nyomott az arcomra és elhagyta a szobát. Nem sokára visszajött, s egy ruhát terített le velem szembe a szék támlájára.- Neked hoztam, ezt kell felvenned ma este... Nagyon drága volt ahhoz, hogy csak itt porosodjon...

- Nem kellett volna venned nekem drága ajándékokat, mert...- inkább befejeztem, ugyanis az egy hét alatt ezt már ezerszer átbeszéltük. 

      Rengeteg mindennel halmozott el, de nem értettem miért. Kaptam fülbevalót, virágot, hajtűt, most pedig ruhát. Emellett pedig gondolom egyiket sem a kínai piacról szerezte be, hanem valószínűleg márkás helyen válogatta őket. 

     Kicsit lehunytam a szemem, ugyanis megint elöntött a fáradtság, éreztem, hogy valaki betakargat, de erőm nem volt megköszönni. Elnyomott az álom és én nem ellenkeztem. Pillanatokkal később valaki a nevemen szólongatott és simogatni kezdett. Legelőször Harryt hallottam és elmosolyodtam, de aztán a hang egyre jobban kezdett hasonlítani Perriére. Amikor végül valóban felébredtem, a barátnőm állt felettem.

- Szia álomszuszék! Azt hallottam kéne egy öltöztető!- megölelt, majd felsegített.

- Rosszul hallottad.- jelentettem ki, bár nem ellenkeztem, miközben a fürdőbe kísért. 

Lezuhanyoztam,- bár sokszor kaptam el a kapaszkodót, hogy meg tudjak állni-, majd Perries segített a törölközésben. Miután rám csavart a világosbarna anyagot, a fürdőszobai kisszékre ültetett. A hajamat megszárította, feltűzögette, az arcomat pedig újra áttörölgette. Semmi esélyem nem volt a tiltakozásra, a menekülésre pedig még annyi sem. Vékonyan kente arcomra az alapozót, majd szememre a szemhéjpúdert. Számat kirúzsozta, végül pedig megkért, hogy maradjak így, egy pillanat és visszajön.

     Miután visszatért, elfordított a tükörtől és rám adta a pezsgőszínű ruhakölteményt. 

- Kész is vagy! Egyszerűen csodás munkát végeztem...- mosolygott, majd megfordított a tükör előtt.

Szaporán pislogtam, ugyanis nem hittem, hogy magamat látom. A ruha egészen a földig ért, de az egyik combom szinte teljesen kilátszott alóla. A pántok helyett vékony, átlátszó, kissé vaníliás beütésű anyag borította a vállaimat, majd egy S alakban is végig lejött a hasamon. Nem volt problémám, hogy túl nagy a pocakom, ugyanis az utóbbi időben nem erőltettem meg magam az evésben. És persze az arcom... Perrie csodálatosan sminkelt ki. Zöld szemeimet kihangsúlyozta a fekete szemceruzával, számat pedig vörös rúzzsal pingálta ki. Mesebeli királylányként festettem, annak ellenére, mi is voltam valójában.

- Köszönöm- suttogtam, miközben átöleltem a több, mint csodálatos barátnőmet.

     Miután a nappaliba léptem, az addig háttal ülő Niall felém fordult, majd az állát szó szerint a földre ejtette. Egy ideig csak bámult, végül megemberelve magát, kinyögte, hogy milyen jól is áll nekem ez a ruha. Hadoválni kezdett a bőröm és a szemem színéről, majd inkább megrázta a fejét és visszafordult. Pillanatok alatt zavarba lehetett hozni, mint valami óvodás kisgyereket. Vigyorogva léptem mellé, gyorsan meg kellett kapaszkodnom, nehogy elessek.

- Nah jó menjünk, mielőtt a vacsi helyett a kórházban kötsz ki.- szólt gyorsan, miközben ő is felpattant.

Belém karolt, végül pedig kivezetett a ház elé. Meg is akartam kérdezni tőle, hogy ő miért nincs kicsípve, de egyszerűen nem hagyott szóhoz jutni. Nem mondott semmit, mégis elhallgattatott. Egy hosszú, éjfekete limuzin parkolt az út ezen felén. Odalépdeltem, Niall karján, majd egyszerre álltunk meg, mikor az ajtó fele nyúlt.

     Kinyitotta, én pedig becsüccsentem. Éppen arrébb csúsztam volna, de a szőkeség becsapta az ajtót. Értetlenül néztem rá, és szólni is akartam, de a sötétített dupla üvegen nem valószínű, hogy érzékelte volna.

- Ne aggódj, nem raboltak el, itt vagyok és vigyázok Rád!- nem néztem a hang irányába, mégis tudtam, hogy ki az... Felismertem volna a hangját, akár ezer közül is. Bársonyos volt, mégis férfias. A szívem majd' ki ugrott a helyéről, de nem csak az ijedtség miatt. A vérem pezsegni kezdett, teljesen jól lettem. Mint valami erős gyógyszer vagy injekció hatott rám, pillanatok alatt.

- Te, te mit keresel itt?!

- A vacsorapartnered vagyok!- jelentette ki nemes egyszerűséggel. A hangján egyértelműen érezhető volt, hogy teljesen biztos magában. Eszméletlen egy fickó, az már biztos...

      - A vacsorapartnerem?! Azok után, hogy ott hagytál, és az egész világ előtt jelentetted ki, hogy én csak egy barát vagyok? Komolyan gondoltad, hogy most megbocsátok Neked és a nyakadba ugrom? Hát drágám nagyot tévedtél!

- Nem értelek!

- Ez az érzés legalább kölcsönös!- szóltam mérgesen, majd kiugrottam az autóból. Nem volt nehéz dolgom, ugyanis éppen a piros lámpánál állt meg a limuzin. Peches létemre viszont odakint zuhogott az eső.

Végül bőrig ázva értem haza, lefolyt sminkkel és kitört cipősarokkal. Miután beléptem az ajtón, hat szempár szegeződött rám. Mindenki ott volt, és mindnyájuk engem tüntetett ki figyelmével.

- Mi volt?- szörnyülködött Perrie.

- Életem legrosszabb estéje! Köszönöm, hogy Ti is elárultatok....- préseltem ki a szavakat, vigyázva nehogy elsírjam magam, de végül a könnyek győztek és patakokban folytak le az arcomon, miközben felvágtattam a szobámba...