2014. február 23., vasárnap

33. "Sajnálom!"

Hát sziasztok! Elérkezett az a nap is, mikor amellett, hogy időben hoztam a részt, az utolsót írom meg nektek. Eddig nagyon fájt, hogy itt kell hagynom a blogot, mert a történetnek vége szakadt. Most viszont örülök és boldog vagyok... Azt hiszem ez lett a kedvenc részem!Itt végre a szereplők kicsit megpihenhetnek, a jól megérdemelt szabadságukra küldöm őket, bár még vissza van az epilógus... Nem azt mondom, hogy nem fognak hiányozni, de egyszer mindennek vége lesz, ahogy ennek a blognak is :)
És most egy bekezdés a köszönetre is: elértük a 10 000 megjelenítést, ami a legnagyobb álmom volt... Szinte elérhetetlennek tűnt, még most sem igazán tudom felfogni... A 25 feliratkozó is meglett, amitől ugyancsak ujjongok... VISZONT: sajnos egy, azaz egyetlenegy komment érkezett... Nem vagyok telhetetlen, örülök, hogy itt vagytok velem! Ne haragudjatok a hosszú rizsa miatt,
Jó olvasást,
Ölel Titeket,
Bebyxx 


    Hosszú pillanatokig álltam ott földbe gyökerezett lábakkal. Úgy éreztem elárultak, hogy a sárba tiportak mindketten, de leginkább Harry. A Mester elvette tőlem, magához láncolta a Kiválasztottat a vizsgálataival, Ő pedig elfelejtett. Csak a Küldetésre koncentrált, engem pedig elraktározott agyának eldugott szegletébe. A Mester hibája! Az övé! Tiszteltem vezetőmet, de amit most tett, megbocsájthatatlan, még ha nem szándékosan is. Elvitte Tőlem azt az embert, azt a lényt aki miatt volt értelme, amúgy jelentéktelen és hosszú életemnek.
     A könnyek zabolátlanul rohangáltak le arcomon, egyenes a mélybe. Túl büszke voltam ahhoz, hogy gyengének mutassam magam, így gyorsan törölgetésbe fogtam, majd a szobám felé indultam. Lábaimat egyre gyorsabban szedtem, mert a kifakadásom egyre jobban közelgett. Amint becsaptam az ajtót magam után, az ágyra rogytam, s bömbölésbe fogtam. Hangos kiáltások hagyták el torkom, kezemmel pedig a matracba vágtam többször is. Dührohamot kaptam, elvesztettem az önkontrollt a testem felett. Pont úgy  viselkedtem, mint egy igazi hisztis tinédzser, mint egy szakasztott ember.
     Hirtelen felpattantam, nyúlványaimat visszahúztam az érzékszerveimtől és kibújtam a testemből. Már nem akartam olyan gyerekes lenni, mint a Földön élők, akik minden őket érő rossz dologért idegösszeomlást kapnak. Nem, én nem akarok, s valljuk be nem is vagyok ilyen. Pont ezért nem akartam Stacy testében lenni, ezerszer jobban akartam Kémlényt. Így már nem nyivákoltam vagy csapdostam, a teljes nyugalom állapotába kerültem. Szépen az ágyamhoz araszoltam, majd rátelepedtem. Elgondolkodtam, hogy mit is hagyok most hátra...
      Nem akartam pazarolni az időmet, holmi felesleges gondolkodásra, inkább felkeltem, hogy megsemmisítsem emberi mivoltomat. Megfogtam a testet, majd magam után húzva elindultam a folyosón. A Fűtőszobába mentem, ahol gondoskodnak a megfelelő hőmérsékletről, s elégetik a számunkra szükségtelen szemetet. Általában sokan vannak odabent, de a Gyűlés  miatt ezen munka is felborult. Most egyetlenegy lény sem lézengett odabent, így viszonylag könnyű dolgom volt. Kinyitottam a vastag fémajtót, ami hangos nyikordulás mellett tárult ki, s engedte láttatni a nagy fűtőtesteket. A kazánokban a tűz pattogó hangot és meleget árasztott magából. Hirtelen melegem lett, ami ösztökélt feladatom gyors elvégzésére. Nehézkesen húztam magam után Stacyt, ami a mostani testem szerint mázsás súllyal rendelkezett. Pont ezért nem keresgéltem tovább, rögtön az első fűtőtest futószalagára tuszkoltam az élettelen robotot.
    Némán, egy helyben álltam és néztem, amint egyre közelebb kerül a nyíláshoz, majd végül teljesen elnyeli az. Sajnáltam, hiszem ha nem is többet, de egy- két hónapot ebben a testben éltem le... Ez a kevéske kis idő tele volt drámával, hazugsággal, átveréssel, csalással, mégis sok boldogsággal, vidámsággal, és szerelemmel. Ahogy végiggondoltam a hozzáfűződő emlékeket, mégsem akartam pusztulását. Csápjaimmal a test után nyúltam, azonban azt már elnyelte a tűz. Mégsem adtam fel, vissza akartam szerezni. Agyamat elborította a múlás okozta szomorúság és a velejáró düh, magatehetetlenség. Csápjaimat még mindig Stacy után nyújtogattam, melynek következményeként erősen megégettem magam.
    Ordítva húztam vissza sajgó, égő és lüktető végtagomat. A földre hulltam és próbáltam valami jóra gondolni, hátha enyhül a fájdalom, azonban az egyre csak nőtt. Erőt vettem magamon, s felemeltem a fejem, hogy láthassam hogy ég el múltamnak legszebb darabkája. Közben más is berohant a nagy jajgatásra. "Mégis mit csinálsz itt Stacy? Jól vagy?" Az egyik Fűtő jött be, aki valószínűleg előbb szabadult a Gyűlésteremből, hogy tovább végezhesse munkáját. "El-elégettem" nyökögtem, miközben ujjammal az egyre szenesedő halmazra mutattam. " De miért Stacy?! " " Te szerencsétlen, nem érted, hogy Stacy nincs többé?!" Teljesen kikeltem magamból, akár szívesen ordítottam volna, ha tudtam volna beszélni, de ugyebár ebben az állapotban ez lehetetlen volt.
     Kitéptem magam karjai közül, felugrottam, s kifele iramodtam. Ő még utánam küldte a szavait, de nem vettem tudomást róla, csak rohantam. Egyelőre nem volt kitűzött célom, csak nem akartam azzal az idióta logikátlan fajankóval egy légtérben lenni, hogy fejemet kérdésekkel vagy haszontalan tanácsokkal bombázza. Egy darabog csak lézengtem a hólyagos csápommal, majd vagy egy óra múlva inkább visszavonultam a szobámba. Már épp beléptem volna a saját birodalmamba, mikor egy kis üzenet érkezett az agyamba. " Stacy, a Mester üzeni, hogy az ellenséges lény kivégzése tegnap megtörtént Nélküled! Nem annyira haragszik, bár örült volna, ha azt teszed, amit mond. Holnap kora délután pedig megtörténik Szaporítás, ahol viszont kötelező ott lenned! " " Kémlény! Nem Stacy, hanem Kémlény! " Vágtam a fejéhez, majd magamra csaptam az ajtót. Minden, a továbbiakban érkező üzenetet blokkoltam, hisz nem akartam, hogy zavarjanak a pihenésem alkalmával.
      Az itt töltött idő alatt nagyon hiányzott odalent hagyott barátnőm, így gondoltam írok neki egy üzenetet. Gyorsan gondolatban mindent felírtam, s szépen ívesen megfogalmaztam az itt történteket. Szépen " beleírtam " Harry elhidegülését, a fájdalmat, melyet a mellkasomban érzek, a test megsemmisítését, Patricket vagyis a jó győzelmét a rossz felett. A végére odabiggyesztettem, néhány szomorúbb mondatot, s egy egyszerű szót: Sajnálom! Miután ezzel is végeztem, végigdőltem az ágyon, hogy kipihenhessem magam.
     Lehunytam szemeim, s próbáltam elvonatkoztatni a szomorúbbnál szomorúbb dolgoktól, de mégsem sikerült. A gyomromba éles görcs hasított, amint Harry az eszembe ötlött. Éreztem, hogy már egyáltalán nem olyan, mint rég... No persze, hogy nem, de ez sajnos az érzésekre is igaz. Ő már nem szeret, vagyis nem úgy, ahogy régen. Talán sosem kellett volna beavatnom, hogy ki is ő valójában. Talán akkor még mindig odalent élnénk boldogságban. Talán úgy maradhattunk volna az idők végeztéig. Megint csak a talán... Soha semmi sem volt jó eddig az életemben, s most, mikor már boldog voltam, a faj megmentése érdekében adtam át nekik a szerelmem. Azt az embert, aki mellett megtapasztalhattam az emberi érzéseket, s ezek közül a legfontosabbat, a szerelmet, melyet már soha sem fogok érezni... Már soha...
     Szemeimre lassan az álom szolgái, a manók szórták kábító poraikat, melyek akaratom ellenére csábítottak az ő mesevilágukba, ahol minden szép és jó, ahol minden rózsaszín, ahol mindenki pozitív, ahol mindenki vidám, ahol mindenki él, s nem csak létezik.
      Az álmomban megint minden jó volt... Harold végrehajtotta sikeresen a folyamatot, a kis utódok szépen megszülettek, az Ápolók nevelgetni kezdték őket, mi ketten pedig visszavonultunk a Földre, hogy folytassuk az igazi, emberi életünket. Hogy honnan tudom hogy álom volt?! Onnan, hogy éppen, mikor a boldogító igent kimondtam volna, hirtelen valaki kopogni kezdett. Mégpedig a valóságban senki sem kopog az esküvő közepén... Így hát mikor felnyitottam a szemem, álmosan törődtem bele szomorú végzetembe.  " Siess, már csak egy óra az Ünnepségig! " Kaptam meg a zargatás üzenetét is. Csodálatos- gondoltam magamban, miközben még visszahunytam szemeimet.
      Nem várhatok tovább, muszáj összekapnom magam, ha valóban szeretném végrehajtani a tervem. A tervemet, mely az alvás és ébredés közötti állapotban körvonalazódott ki a fejemben. Tudom, hogy ezt kell tennem, semmi kétségem sincs, így hát felülök az ágyban, kikászálódom és sétálok egyet a szobában. Csápjaimat kinyújtóztatom hiszen azok is képesek elgémberedni, akárcsak az emberi testrészek. Amint belegondolok, hogy mi lesz a mai napon, szemeimből egy könnycsepp fordul ki. Nem törlöm le, de nem azért mert képtelen lennék rá, csupán jó érzéssel tölt el, hogy láthatom megmutatkozni szomorúságomat, amely az egész élet miatt van.
     Még Harry előtt imádtam élni. Minden nap úgy keltem fel, hogy vártam az aznapi napot. Imádtam "beszélgetni" a többiekkel, imádtam felfedezni új bolygókat, imádtam kirándulni rajtuk. Anno sok feladatot kaptam, leginkább felderítősdit játszottam, ezért kaptam a Kémlény nevet. Mégis leginkább akkor örültem, mikor a Küldetést a kezembe adták. Tudtam, hogy nehéz lesz végigcsinálni, de nem adhattam fel. Nem dobtam be a törölközőt, véghez vittem, s mégis rosszul jöttem ki belőle. Nemhogy istenítettek volna- ami részben ugyan megtörtént- és megismertek volna, elvették tőlem azt az embert, aki a legfontosabb volt nekem... A legeslegeslegeslegfontosabb embert, akit többé nem helyettesíthet senki.
      Az emlékek megint megrohamoznak, ami újabb, s újabb könnyeket csalnak ki az arcomra. Egy darabig a szemem alatt csücsülnek, majd az arcomon kezdenek túrázni lefele, egyre csak lefele. Szomorú vagyok, összetört, mégsem tántorodok el. Eddig is és most is az a legfontosabb, hogy véghez vigyem a célom, még ha nem feltétlenül jó az nekem...
      Végre kilépek a szobámból, majd elindulok a Gyűlésterem felé. Mivel ez a legnagyobb terem itt, szinte csak itt fér el az összes itt levő lény. Persze vannak, akik nem tartózkodnak itthon, hanem valami bolygón vannak kiküldetésen, de az itthoniak mindegyike összegyűlik itt. Félek, hogy már csak én hiányzom, de amint belépek, megkönnyebbülve állapítom meg, hogy elég sok üres hely van még. Lehet, hogy másnak megfordulna a fejében, hogy félnek a látványtól, vagy sajnálják a feláldozott társukat, de nem! Nálunk ez kicsit máshogy működik, a hosszú élet miatt meghalni négyszáz-ötszáz év előtt dicsőség, főleg ha jó cél érdekében áldozza fel magát az illető. Anyának lenni pedig különösen kiemelkedő cím.
      Ahelyett, hogy leülnék a kiemelt helyemre, inkább a terem közepén felállított emelvény felé indulok. A Gép sötét színű lepedővel van leterítve. Lassan felemelem, majd alácsusszanok gyorsan. Sietnem kell, hiszen kevesebb, mint hét percem maradt az Ünnepség kezdete előtt. Az Anya már a lepedő alatt van, s ide- oda lépeget. " Azért jöttél, hogy gratulálj?! Köszönöm, de most már kérlek menj és foglald el a helyet! Hamarosan be kell mászni, majd jön a Kiválasztott, hogy elindítsa a Szaporítást... Nem szabad itt lenned! "
      Belenézek a szemeibe, ahol nyoma sincs a félelemnek. Most leginkább aggodalmat látok benne, hiszen én még mindig ott tartózkodom a tiltott zónában. Engem félt, hátha bajom esik. Nem akarom kihasználni, de mégis muszáj. Nem akadályozhat meg a tervemben, így muszáj megtennem. " Rendben, mindjárt megyek, de esetleg kaphatnék még egy ölelést? " " Oh, hát persze! Gyere csak! " Kedvesen nyújtja csápjait, hogy átölelhessen, s én is hasonlóképpen cselekszem, azonban nekem hátsószándékom van. Egyik csápommal, ahelyett, hogy az Anya hátát simogatnám, megkeresem az érzékeny pontját, s erősen megnyomom.
     Társam összeesik, ájultan rogy le a földre. Baja nem történt, nem végeztem vele, csupán egy kis időre elküldtem Álomországba. Nem akartam bántani, de ezt muszáj volt megtennem. Kicsit arrébb vonszolom az ernyedt testet, hogy hozzáférhessek a Géphez. Semmi rosszat nem szeretnék csinálni vele, csupán megmentem egy árva lény életét. Bemászom oda, ahova eredetileg neki kellett volna mennie, s csendben várok.
     A halál előtti pillanatokban lepereg minden, akár egy kisfilm. Mintha testem érezné, hogy nemsokára itt hagyom ezt az univerzumot, és más vizekre evezem majd. Ott boldog leszek, s újra találok magamnak valakit. Egy újabb Harryt, aki újra beavat a szerelem titkaiba, s szeretni fog. Ott majd újra felfedezni járok, s beszélgetni. Ott újra lesz egy híres zenekar, s ők is a barátaimmá fognak válni. A legjobb barátaimmá. Ott minden ugyanolyan lesz, mint idelent, csak sok ezer méterrel fogok a föld felett járni. De a legfőbb feladatom az itteniek vigyázása lesz, az biztos!
     Lassan hallom a közeledő lépteket, s a síri csendet, amit a közönség produkál Harry belépésekor. Mindenki feszülten figyeli, amint a Gépezethez lép, lerántja a leplet, s megnyomja a gombot. A testet még egy darabig nem fogják észrevenni, hisz a Gép mögé húztam, mire pedig rájönnek a csavarra, már úgyis mindegy lesz...
      Hirtelen halk zörej hullámzik körülöttem, ami egyre csak erősödik. A gép zörgő hangja keveredik a közönség éljenző kiáltásaival. Boldogsággal tölt el, amiért részben én is hozzájárulok az örömükhöz. A testemen lassan érzem a tompa, mégis szurkáló, széthúzó fájdalmat, de nem tudok a halálomra koncentrálni a hangok miatt. " Hol van Stacy?! Hát nem jött el megnézni? " küldi üzenetét Harry. " Úristen!" "Itt az anya!" " Akkor ki van a gépben?" " Hol van Stacy?" Ezernyi, s ezernyi kérdés, amiből végül Ő jön rá a megoldásra. " Staaaacyyyy! Mester! Nyissa ki ezt a Gépet! Bent van a szerelmem! Nem hagyhatja! Állítsa le a folyamatot! " " Most már késő Kiválasztott! Most már késő! A szaporítási folyamat beindult!"
     A szavak lassan jutnak el a tudatomig, s lassan jövök rá jelentésükre. Harold szerelmének hívott, tehát még mindig szeret... Én akkora hülye vagyok!- villanik be, de már mindegy. Mindegy, hisz a folyamat beindult... A testemet szurkáló gombostűk lassan vasvillává nőnek, egyre jobban akarnak szétszakítani. Ég a bőröm, de mégis jól érzem magam. Nyugodt vagyok és boldog. Boldog, hiszen jót teszek! Erőm már fogytán, a gondolkodás se igen megy. Próbálom összeszedni magam, hogy még utoljára elköszönhessek! " Sajnálom! Harry, szeretlek, és mindig is szeretni foglak! " Nem mondok hosszú érzelgős beszédet, de ezekben a szavakban bent van a lényeg.
     Kintről zörgölődések, kiáltások, jajszavak hangzanak fel, de a legrosszabb hang mégiscsak Hazza zokogásának egyenletes ritmusa. Hirtelen a fejem felett egy kéz nyomán kissé megsüpped a fém, amint az elkeseredett fiú belevág. Én is felteszem rá a tenyerem, így még utoljára érek hozzá. Szemeimből kifolynak a könnyek, amik a keletkező melegtől hamar elpárolognak. Egyre jobban szurkál mindenem, de aztán nem sokkal később minden szenvedés és fájdalom véget ér. A kezem lecsúszik a tetőről, testem elernyed, majd darabokra válik szét... Még mindig látok, még mindig hallok, még mindig érzékelek, még mindig tapintok, de most már nem Kémlény vagyok, hanem sok százezernyi újszülött.

7 megjegyzés:

  1. ...Beby... ez....ez gyönyörű! Könnyeztem! A 99 nap nélküled se hatott meg ennyire! Méltó vég ez a The Wolrd Mission-nek!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm Chassy! És azt is, hogy végig itt voltál velem, Stacyvel, és Harryvel ezen a göröngyös úton! Remélhetőleg még az epilógusnál találkozunk! :)
      Ölel,
      Bebyxx

      Törlés
  2. Válaszok
    1. :) az gáz, ha azt mondom örülök?! :D
      Ölel, Bebyxx

      Törlés
    2. Neeem az a lényeg hoogy a blog kiráály .

      Törlés
  3. Úristen ez nagyon jó lett...én is majdnem elsírtam magam. :( Ilyen jó blogot még életemben nem olvastam. Ennyire meghatót és izgalmasat. Nagyon köszönöm hogy megírtad! :))
    u.i: remélem írsz egy másik blogot is. :)))
    _Angel fire_

    VálaszTörlés
  4. Kedves Angel fire!
    Ezek a szavak nagyon sokat érnek nekem! Köszönöm!
    És igen, írok másikat, ráadásul azt is itt jelentetem meg, így nem kell több url-címet megjegyezni ;)
    Ölel,Bebyxx

    VálaszTörlés