2014. október 27., hétfő

Harmadik - Sötét raszta



Sziasztok Életeim!
Tudom, tudom, tudom, hogy milyen hanyag voltam.
 Nem írtam Nektek, pedig már sok időm lett volna rá. Jöhetnék az unalmas rizsával, hogy igen - igen elfoglalt voltam. Van igazságalapja, de nem ez a megfelelő ok. 
Nagyon sok mindent vállaltam magamra és összegyűltek a felhők a fejem fölött. Aztán szó szerint besokalltam. Kész, vége.
Ne haragudjatok a hosszú időért!
Koncentráljunk inkább a jelenre, hiszen most őszi szünet van, mindenki happy,
főleg hogy itt van a kicsike részecske.
Nem garantálom, hogy olyan nagyon - nagyon jó lett. Sajnos megint azzal a jelenséggel 
állunk szemben, hogy vissza kell rázódnom az írásba. 
Sajnálom!
A következő rész talán megjelenik a szünetben! 
Köszönöm megértéseteket!
Ölel Mindenkit,
Bebyxx

Az érzések közül, melyeket itt éreztem, az első közé az öröm tartozott. Nagyon örültem, hogy voltam olyan mázlista, hogy megismerjem ezt a csajt. Megállapítottam, hogy hiszek a véletlenekben; hiszen pontosan amiatt ismertem meg a barna hajú, zöld szemű szépséget. Ha nem az Anya által látott városba akartam volna jönni, ha nem abban az erdőben szállok le, ha nem arra felé indulok el, ha nem azt az utat találom meg, ha nem utasítom vissza a pedofil fickót; akkor nem vele találkoztam volna. Talán valaki mással összehozott volna a sors, de nem vele. S ennek így kellett lennie. Már most éreztem, hogy Melony rengeteg mindenben tud nekem segíteni; mégis most a legfontosabb az igazolványok, papírok megszerzése volt.
– Ne aggódj, nemsokára odaérünk! – mosolygott újdonsült lakótársam. Újra az autóban ültünk és éppen ahhoz a híres - neves barátjához igyekeztünk, aki reményeim szerint segíteni fog személyazonosságot keríteni nekem.
Bólintottam, majd újra teljes mértékben az útra figyeltem. Pillanatok alatt újra átléptünk a gazdag környékről a teljesen átlagosig, végül pedig a szakadt, koszos vidékre. A házak egykoron nagy valószínűséggel fehérre voltak mázolva, most viszont vastag kosz réteg fedte be őket. Koszos szürkén, némely már koromfeketén álldogált. Már amelyik álldogált. A legtöbbjüket egy hajszál választotta el a kidőléstől. Ablakaik töröttek voltak, ajtajaik függönnyel fedettek.
A piros luxusautó látványa mindenkit megdöbbentett és az utcán koszos, szakadt ruhákban járkáló emberek megdöbbenve figyeltek minket.
Melony lehúzódott az útról, majd megállt egy viszonylag még egyben lévő ház előtt. A motor leállta után kikászálódtam az anyósülésről, becsuktam az ajtót, majd a piros csillogó felületnek dőltem. Felnéztem az előttem álló épültre, miközben nagy mennyiségű levegőt fújtam ki. Melony megkerülte az autót és mellém lépett. Személyéhez párosuló mosolya újra az arcán volt, így nézett felém biztatóan.
       – Ne aggódj, nem lesz gond. Jó pár éve ismerem a srácot. Jó ember, nem tehet róla, hogy ebből kell megélnie.
       Ha már ő ezt mondja, akkor valóban nem lehet gond – biztattam magam, miközben elindultam az előttem fekete magas sarkújában tipegő lány után.
       – Jason! Jason! Melony Silverman vagyok! – lágy hangja ellenére erősen megtöltötte az üres teret, amint beléptünk a nehéz vasajtón ­– amit amúgy nagy erők befektetésével sikerült csak kinyitnunk.
       – Mely! – hallottam meg épp az ellenkező irányból jövő mély hangot, mint amerről vártuk – és...?
       – Maggie. Maggie Cox.
       – Akkor köszöntelek Maggie Cox, Mely barátnője. Mit akartok?
       Épphogy szemügyre vettem volna a félhomályban álló figurát, mikor eltűnt. Melony látszólag tudta az utat, ugyanis céltudatosan elindult arrafelé, ahonnan az előbbi hangot hallottuk.
       – Tudod hova megyünk? – kérdeztem félelemtől elfúló hangon. Őszintén megrémisztett az egész hely és ez a Jason nevű figura sem lopta be magát a szívembe.
       – Persze, ne parázz – Melony, mintha kicserélődött volna, máris sokkal vagányabbnak tetszett, mint pár órával ezelőtt az autóban.
       Percekkel később egy romos szobába értünk, melynek falain néhol még látszott a hetvenes évekbeli tapéta foszlánya. Egykoron talán világos rózsaszín lehetett, néhol rózsákkal tűzdelve. A padlón és a néhány kőkorszaki bútoron vastag porréteg telepedett a hosszú évek alatt.
Az egyik, viszonylag tisztább fotelben egy raszta, sötét férfi ült. A sötét jelző akár a hajára, akár az öltözetére, akár a bőrszínére, de főleg az egész lényére értendő. Lustán hátradőlve terpeszkedett. Bal kezében cigaretta füstölgött, szája vigyorra húzódott.
       – Halljam, mit akartok. Nem érek rá egész nap.
       – Jason, ha mi itt vagyunk, ha nem, te sosem csinálsz semmi érdemlegeset – vágott vissza enyhe éllel a hangjában Melony. Látszott rajta, hogy már kitapasztalt a fiatalember rigolyáit. – A mellettem álló fiatalhölgynek nincsenek papírjai. Szeretnénk, ha minél előbb megkapná őket.
       – Egy ilyen ártatlan lány mit akar pont egy ilyen csúnya bácsitól, mint én?! – a cigarettájába szippantott, miközben nagy barna szemeit rám emelte. Nem zavartatva magát, a fejem búbjától egészen a lábam hegyéig végignézett. Szép lassan, ráérősen.
       – Sürget minket az id. Neked csak annyi a feladatod, hogy megszerezd nekem azt, amit akarok.
       – Jól van, jól van, nyugi. De nagyon drága lesz ez neked, ugye tudod? – előrébb hajolt a széken, majd annyi füstöt fújt ki a száján, amennyit egy gőzmozdony is megirigyelne.
       – A pénz nem számít, ezt tudhatnád. Három napot adok. Legkésőbb pénteken a kezemben akarom tartani Maggie papírjait. Értve vagyok Jason?!
       – Holnapra kérem az adatokat és képet a kishölgyről. Ruhásat természetesen – felnevetett a saját hülyeségén, majd tovább folytatta. – De tudd meg Melony, hogy nagyon drága lesz ez neked.
       – Ezt már hallottam. Holnap elhozom a szükséges dolgokat – Mely, – ahogy ez az alak szólította – már indult volna kifelé, amikor a raszta még megszólalt.
       – Hova siettek? Nincs kedvetek velem elmulatni az időt?
       – Nemigen. Szia Jason, holnap reggel találkozunk.
       Ahelyett, hogy én egy szót is szóltam volna az egész találkozás alatt, elindultunk kifelé. A fejemben még a szabadban is Melony teljes átalakulása játszódott le újra és újra. Igaz, hogy alig ismertem, de ez az oldala akkor is meglepett. Ránézésre egyáltalán nem mondanám meg, hogy ilyen alakokat ismer és hogy ilyen jól is kezeli őket.
       Teljesen megdöbbenve szálltam be az autóba.
      
Az első vásárlásomnak néztem elébe. Melony nagyon rendes volt, amellett, hogy kifizette a papírokat, segített beiratkozni az iskolába, munkát talált nekem, minden költségemet kifizette. Nem kértem, sőt hadakoztam ellene, de őt nem lehetett leállítani. Ha valamit elhatározott, annak úgy kellett történnie.
Közben megismerkedtem a szüleivel, akik rettenetesen aranyos emberek voltak. Engem is valamifajta rászorulónak tekintettek, akit segíteni és támogatni kell.
       Az édesanyja szeretnivaló asszony volt, csak főzni nem tudott. Tényleg. Ezen egy hét alatt, amit a Silverman családban töltöttem, is megtanultam, hogy Olgát nem jó ötlet a főzőlap közelébe engedni. Inkább fejben kell tartani a közeli éttermek telefonszámát.
       Mr. Silverman rettenetesen vicces és makacs ember volt. A lánya kétségkívül az ő vonásait örökölte. A nap fénypontja mindig a vacsora volt, amikor George és Melony beszélgettek. Mindegyikük a saját történetét hajtogatta, mi pedig Olgával csak a fejünket kapkodtuk, hogy kire is figyeljünk éppen.
       A kávézóban ültem az egyik akvárium melletti asztalnál. Melony a mosdóba ment. Negyed óra múlva esedékes volt a találkozónk egyik barátnőjével, Sarával.
       Percre pontosan értünk a szökőkúthoz. Sara már ott várt minket, öleléssel üdvözölt. Kicsit meglepett, hogy én is kaptam, noha alig ismertük egymást pár napja. Ennek ellenére a jövendőbeli osztálytársa voltam, talán ezért is viszonyult így hozzám.
       – Na, csajok, mit csináljunk?
       – Én mindenképp szavaznék a mozira, utána pedig egy - két butikba is beugorhatnánk – vetette fel az ötletet Mely.
       Csendben bólintottam, hiszen nekem teljesen mindegy volt, mit is csinálunk. Saját pénzem nem volt, így nagy beleszólásom sem a dologba. Így is örülhettem, hogy egyáltalán elvittek magukkal.
       Egy mindennapi vígjátékot néztünk valami szerencsétlenkedő szerelmespárról, akik néhány rosszul elsült helyzet után a film végére mégiscsak összejöttek. Ahogy az összes hasonlóban.
       A másfél óra egyhelyben üléstől elgémberedett tagokkal sétáltam Sara és Melony után, kezemben egy közepes popcorn menü maradékával. A szemetet a kukába dobtam, majd caplattam tovább a lányok nyomában. Egy picit rosszul esett, hogy Mely levegőnek néz, de természetesen megértettem. Annak ellenére, hogy az osztálytársa vagyok, még nem kell velem lógnia folyamatosan. Hivatalosan amúgy is csak hétfőn mutatkozom a suliban.
       – Van még kedvetek valamit csinálni? – érdeklődött a fekete szépség.
       – Mire gondolsz? – kapott az alkalmon Melony.
       – Átjöttök hozzám?
       – Én inkább lepihennék, nagyon fáj a fejem – húztam a szám. – De ti menjetek csak, eltalálok egyedül is.    
       – Biztos?
       – Persze! Hiszen nincs olyan messze a házatok – elmosolyodtam, intettem, majd gyorsan megfordultam és elindultam a kijárat felé. Semmi kedven sem volt iskolai pletykákat hallgatni, hiszen senkit sem ismertem.

A levegő hűvös volt, mikor kiléptem a pláza ajtaján. Összehúztam magamon a kabátomat, majd gyorsabb tempóra váltottam. Egy kicsit már mérgelődtem magamban, hogy nem vitettem haza magam. Az autóban meleg lett volna és pár perc alatt már feküdhettem volna az ágyamban. Ehelyett majd fél óra múlva összefagyva fogok betoppanni.
       Sietve szedtem lábam a bevilágított utcán. Ez a környék, a pláza környékéhez képest kihalt volt, rajtam kívül senki sem mászkált. Szinte minden kocsifelhajtón ott állt a család kocsija, odabent égett a villany, ment a tévé. Együtt volt mindenki.
       Elővettem a telefonomat, hogy megnézzem mennyi az idő, hiszen az időérzékem teljesen oda volt. Negyed nyolcat mutatott a készülék. Olga már otthon lesz, mire én megérkezem. Mögöttem kutyaugatást, majd hangos nevetgélést hallottam. Nagy valószínűséggel egy csapat ifjonc szórakozásból az állatokat piszkálja. Mikor a kíváncsiságom győzött, hátranéztem. Az egyik háznál épp akkor nyílt az ajtó, és feltehetően a kutya gazdája ordított rá a suhancokra.
       Visszafordultam, majd szinte futólépésben indultam tovább. Nem akartam találkozni ezekkel az elvetemült fiatalokkal és azt sem akartam, hogy az öregúr netán engem is megtaláljon.
Az óra csendítésére léptem be a bejárati ajtón. Kulcsomat kivettem a zárból, majd a lábammal belöktem a fa monstrumot, miközben már hámoztam le magamról a vékony kabátot. Idebent nagyon jó meleg volt.
       – Ki az? – hallottam Olga hangját a konyha felől. Ez semmi jót nem jelenthet, – gondoltam, úgyhogy sietve elindultam.
       – Maggie vagyok. Szia! Mit csinálsz? – néztem rá félve.
       – Pizzát sütök. Jajj, ne aggódj, ezt nem lehet elrontani! – ahogy megfordult, arcán széles mosoly jelent meg.
       Közelebb lépett és puszit nyomott a homlokomra. Azonnal innivalóval kínált, amit rögtön el is fogadtam. Miután elmondtam, hogy milyen hideg is van odakint, változtatott a tervén és narancslé helyett forrócsokival kínált. A konyhában való ténykedésének egyetlen pozitívuma a forrócsoki volt, amit istenien tudott elkészíteni.
       Az asztalhoz ültünk, ahol a mai napról beszélgettünk. Én is, majd ő is beszámolt egy - két mondatban. Olyan furcsa helyzet volt, hiszen mi odafönt sosem tettünk ilyeneket. Nem beszélgettünk holmi "felesleges" dolgokról, mindig a tárgyra tértünk és végeztünk a munkákat. Pedig ez a semmiről csevegés igazán jót tett a lelkemnek...
       – Olga! Nem akarlak megbántani, de elég érdekes szag jön a sütőből... –  a füstfelhő felé néztem, miközben Melony anyukája felugrott a székről és máris ott termett egy konyharuhával.
Amint kinyitotta a sütő ajtaját, a füst még erősebb lett. Máris ugrottam az ajtóhoz és az ablakokhoz, hogy mielőbb távozhasson a mai vacsora.
       – Azt hiszem inkább felhívom George-ot, hogy hozzon valami vacsorát! – Olga beesett vállakkal, lemondóan dobta a szemetesbe az égett pizzát, majd tárcsázta a férje telefonszámát.
Teljesen elkeseredett, hogy még egy ilyen egyszerű étel elkészítésére sem képes odafigyelni. A konyhaasztalra könyökölve panaszkodott, mikor befutott Melony.
       – Úgy érzem ma is éttermi kaja lesz – nevetett, majd az édesanyjához lépett, hogy megvigasztalja.
       Segítettünk megteríteni, majd csendben vártuk Mr. Silvermant. Senki sem szólt, egészen addig, míg meg nem hallottuk a zárban a kulcs zörgését. Melony teljesen lázba jött az étel érkeztére, hiszen annak ellenére, hogy vékony volt, imádta a hasát és imádott enni. Ahelyett, hogy az apját üdvözölte volna, kikapta a kezéből a csomagot és máris felszolgálta. George csak kikerekedett szemekkel állt, mire Melly visszalépett és adott egy puszit az arcára. A finom vacsora elfogyasztása után illedelmesen megköszöntem, felálltam, betoltam a székem, a tányért a mosogatóba tettem, majd elindultam az emeletre.
       – Jobban vagy már Maggie? – azt hittem, hogy megúszhatom a kérdést, de nem sikerült. Beharaptam az ajkam, megfordultam, majd próbáltam hitelesen hazudni.
– Egy picit még fáj a fejem, azért is megyek, lezuhanyozom, majd lefekszem aludni.
       Az asztalnál ülők bólintottak, jó éjszakát kívántak, majd utamra engedtek. Miután megmásztam a hegynek tűnő lépcsőket, a zuhany alá menekültem. A tagjaim valamelyest még mindig át voltak fagyva, jó pár percnyi forró víz után engedtek csak ki. Kókusz illatú tusfürdőm illata az egész fürdőt belengte. Vagy húsz perc után szálltam csak ki a kabinból és a törölközőmet szorosan magamra csavartam. A tükör elé álltam és egy ideig csak néztem magam. Nem egy színtelen lény, hanem egy csodaszép lány állt előttem. Hosszú hajamból kivettem a csatot, így hullámokban hullt a vállamra.
      Egy pillanatra eszembe jutottak a fentiek. Ez idáig nem is kerestek. Talán fel sem tűnt távozásom? Vagy elkönyveltek halottnak? Talán Mester kitagadott? Talán csalódtak bennem? Meglehet. Minden meglehet. Bár magamra vethetek, hiszen elég értelmesen el lett magyarázva, hogy maradjunk távol a Földtől.
       Nos ez van, nekem tetszik itt. Ha ez volt a sorsom, hogy ide jöjjek, akkor ezt kellett tennem. És nem bántam meg.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése