2014. január 25., szombat

31. Megvan

Sziasztook!
Immár megjelent a harmincegyedik fejezet is! Olyan hihetetlen, hogy már ez a rész jön... De ennél még hihetetlenebb a 20 feliratkozó, amit nem is reméltem! Óh, milyen régen is volt, mikor örültem a negyedik feliratkozómnak... Félreértés ne essék, én most is imádok minden egyes új olvasót és természetesen a régieket is! Sőt, Értetek érdemes írni... Olyan öröm jár át, mikor van egy- egy újabb komment vagy egy új feliratkozó... Eszméletlen és hihetetlen!
Természetesen a 8346 megtekintéstől is odavagyok! Nagyon szépen köszönök mindent! 
A rész ismételten nem a legjobb, egyre jobban azt érzem, hogy már nincs annyira ihletem, mert nem akarom elengedni, annyira a szívemhez nőtt 6 hónap alatt… Jó, ne temessük előre! 

Ne feledjétek a twittert, kövessetek, hogy izgalmas kulisszatitkokat és kis részleteket tudjatok meg! ITT meg is tehetitek!


Végül pedig jó olvasást kíván, s ölel Titeket,

Bebyxx

      Még mindig borzalmasan éreztem magam, pedig már közel egy órája ültem a kanapén. Perrie megint ugrott az első szavamra és amint tudott, jött. Most viszont magával hozta Niallt is, aki csodálatos teát készített nekem. Most is mellettem ült, miközben hátamat simogatta. Jó volt hozzábújni, érezni, hogy fontos vagyok valakinek. Nem értette, hogy miért vagyok ennyire kiborulva, még nem mondtuk el neki a tegnap történéseit. Perrie a pincében volt, és próbálta eltakarítani őt... Szinte képtelen vagyok belegondolni is, hogy mi történt, nem hogy kimondani.
- Hol van Harry?- szólalt meg végre a szöszke, aki most már nem akart némaságba burkolózni. Valószínűleg valami javulást mutathattam, ha meg mert szólítani.
- A szobájában... Nincs valami jól!
- Mi történt vele?- szólt rémülten és máris felpattant, hogy megnézze a barátját. Még időm sem volt megszólalni, ő már a lépcsőn futott felfelé.
       Én is felkászálódtam, a bögrét az asztalra helyeztem, az ölemből leesett plédet visszadobtam a kanapéra, majd Niall után iramodtam. Későn értem oda, ő már az ajtóból bámulta megmerevedve a barátomat. Teljesen lefagyott, tátott szájjal támaszkodott a kilincsben.
- Mi történt vele?!- ismételte el újból az előbbi kérdését sokkal ingerültebben.
- Nem mondhatom meg... Sajnálom... Most inkább menj el, kérlek! Tudok vigyázni rá!
Fejét rázva hagyta el a szobát, miközben látszott rajta a csalódottság. Azt viszont értékeltem benne, hogy nem ragaszkodik feltétlen a magyarázathoz. Fogalmam sincs, mit mondtam volna neki, miért fekszik Harry összeverten a szobában. Nem hazudhattam neki. Túlságosan szerettem ahhoz, hogy a szemébe lódítsak, de nem tudtam hogyan közölni vele, hogy természetfeletti lény vagyok. Sőt, hogy helyesbítsek, nem is vagyok a Földre való.
     Egyre közelebb lépdeltem az alvó Harryhez, majd az ágya szélére ültem. Ujjbegyeimmel cirógatni kezdtem, amit ránézésre érzékelt. Lassan mosolyra húzta a száját, de szemét nem nyitotta ki. Gyanítottam, hogy nincs egészen magánál. Mikor kezem lassan az övéhez csúszott, markába zárta, és finoman megszorítgatta. Közelebb hajoltam hozzá, feje búbjára egy halovány csókot nyomtam. Nem tudtam, hogy hol kínozták meg, ahogy azt sem, hogy hol fáj neki. Nem akartam rosszat neki, pont ezért is tartottam tőle a távolságot, pedig legszívesebben jól megölelgettem volna. De tudtam, hogy nem lehet.
      Sokáig feküdt még békésen, de aztán idővel egyre többször nyögött fel. Szemöldöke összeszaladt, arcára fájdalom ült ki. Hirtelen kikaptam ujjaim az övéi közül, s máris száguldottam le a konyhába gyógyszerért. Vihar sebességgel nyitogattam a fiókokat és a szekrényeket, míg végül ráakadtam egy fehér dobozkára. Tele volt vitaminnal, fájdalomcsillapítóval, és egyéb készítménnyel. Lekaptam egy poharat a polcról, félig engedtem, majd mindezeket kézbe kapva újra felmentem a szenvedő Harryhez. Az üvegpoharat az éjjeliszekrényre tettem, s kiválasztottam a megfelelő pirulát. A göndörke fejét kissé megemeltem, beadtam neki a fehér bogyót, majd leöblítettettem. Pár perc múlva arca megenyhült és még a kisfiús mosoly is visszakúszott rá... Máris jobban éreztem magam, és így már nem volt akkora lelkifurdalásom, hogy otthagytam.
     Újra elhagytam a szobát, azonban most a pince felé vettem az irányt. Félve léptem egymás után a lépcsőfokokra, bár nem az eséstől, hanem a lenti látványtól rettegtem. Viszont most sem kellett csalódnom barátnőmben, odalent már csak a törött darabok fogadtak. A holtest- vagyis a test, nem, inkább Kiera- már sehol sem volt. Nagyon hálás voltam Perrie- nek, én nem lettem volna képes eltakarítani...
- Köszönöm, tényleg! Nagyon- nagyon!- adtam hangot a hálámnak. A szőke díva lassan megfordult seprűvel a kezében, majd csodás mosolyt villantott felém.
- Ugyan drágám, nincs mit! Amúgy azt hittem az előbb, hogy Kiera szelleme látogat meg a bosszúállás érdekében...- ugratott.
- Ne Perrie, ez rohadtul nem vicces... Így is borzalmasan érzem magam! Azt hiszem ez még hetekig fog kísérteni... Uramatyám...- borzongtam meg, majd kezeimet átfűztem a mellkasom előtt.
- Ugyan... Ez nem akkora tragédia... Amúgy sem miattad történt, öngyilkos lett... Semmi közöd nincs hozzá! Gyere fel, csinálok neked egy teát!
      Valóban letette a seprűt, karon ragadott és felkísért a földszintre. A pinceajtót gondosan bezárta, majd a konyhába ment, hogy teát készítsen nekem. Leültem az étkezőasztal vaníliaborítású székére és vártam, hogy Perrie is helyet foglaljon velem szemben. Jólesett a málnaízű tea, annak ellenére, hogy ma már nem tudom hányadik csúszott le a torkomon. Talán ez a forró folyadék kicsit megnyugtatta a belsőmet, s ezáltal engem is.
- Hova lett Niall? És mi van Harryvel? Jobban van már? Felébredt?- kezdett bele a kérdezősködésbe, mikor már meggyőződött, hogy a nyugtatóm felét magamba döntöttem.
- Hát meglátta Harryt... Nem akartam elmondani, hogy mi történt, ezért elküldtem! Viszont Harold az előbb nagyon jól volt, aztán jött rá egy fájdalomroham, utána pedig megetettem valami fájdalomcsillapítóval... Azt hiszem most picikét jobban van, viszont még mindig alszik... Bár szerintem jót tesz neki, ha kipiheni magát!- meséltem el egy szuszra.
- Hát őszintén remélem, hogy nem mérgezted meg!- viccelődött Perrie, majd borzalmas arckifejezésemet látva még hozzá tette...- Jaj, csak vicceltem!
     Perrie nagyon édes volt, ismételten velem töltötte a délutánt. Hogy kissé felvidítson, valami romantikus vígjátékot tett be. Egyik percben még pityeregtem, majd a filmtől hangos nevetésben törtem ki. Mikor megjelent a "Vége" felirat a fekete tévéképernyőn, a szőkeség felé fordultam. Arcomra újra felkúszott a kétségbeesés.
- Mit tegyünk Patrickkel? El kell számolnunk vele! Elvégre az űrlények nemsokára kabint küldenek értünk... És Harry sincs abban az állapotban, hogy megmentsen minket... Mi lesz most?! Volt remény, erre minden fuccsba ment?!- barátnőm magához húzott, s a hátamat kezdte simogatni.
- Ne aggódj! Patricket el fogjuk kapni... Az igazit megtaláljuk és minden rendben lesz! Már van is egy tervem...
        Pár órával később már a tervet készítettük elő. Egyáltalán nem volt biztos, hogy beválik, ez tette a helyzetet olyan félelmetessé. Ujjaimat tördeltem, miközben Perrie erősen nyomta a gázpedált. Az egyik legforgalmasabb helyre mentünk, ahol Patrick könnyen ránk találhat. Nagy nehezen parkolót találtunk, majd kiszedtük Hazzát a hátsó ülésről. Nem volt jó állapotban, de már képes volt nyitott szemmel, egyedül járkálni. Egy adag fájdalomcsillapító ködösítette el a látását és tudatát, de elfogadható állapotban volt. Belém karolt, én pedig az egyik közeli parkhoz vezettem. Miután leült, én elé guggoltam. Úgy éreztem, mintha én lennék az édesanyja, aki terelgeti az útját. Arcán végigsimítottam, majd megnyugtattam, hogy semmi baja sem lesz. Végül homlokára egy puszit nyomtam, lelkére kötöttem, hogy maradjon ott, és elhagytam a helyszínt. Visszaültem az autóba, onnan figyeltem Harryt, amint magányosan ül álcájában, a szemfüles rajongók elől. Nem ismerhették fel Őt a lányok, most nem! Sikerülnie kellett a tervünknek!
        - Megvagy! Végre megvan! Ó istenem!- ordibáltam, miközben éppen Patrick hátán csücsültem.
Az az idióta agytalan űrlény beugrott a csapdánkba. Érzékelve Harryt, ellátogatott ide, ahol mi lerohantuk, s elfogtuk. El sem hittem, hogy az eddigi horrornak most itt végeszakadt. Hogy elkaptuk ezt a fajrondító egyedet, aki meg akarta váltani a világot... Kezeit hátratekertem, majd felálltam róla. Perrie átvette, s pontosan szembe állította velem.
- Miért tetted ezt? Először azt hittem szeretsz engem!- néztem szemeibe, amik szikrákat szórva meredtek rám.
- Megcsaltál!
- Ugyan- ugyan... Már az első pillanattól fogva kihasználtál, és meg akartál ölni! Utállak parazita, utállak!- üvöltöttem a képébe.- Mondd meg, hogy hol tartod az igazi Wood gyereket!
- Nem vagyok hülye, dehogy mondom!- nevetett a képembe, egészen addig amíg be nem húztam neki egy jó nagyot.
       A düh hatalmas hullámban járta át testem, és csak azért nem öltem meg azt az idiótát, mert egyrészt nyilvános területen voltunk, másrészt hasznunkra válik még. Újra Harryhez mentem és a terepjáróhoz vezettem. Az anyósülésre ültettem, míg én Patrcik mellé ültem, hátra. A rá mért ütés miatt elvesztette az emlékezetét, így legalább nem kellett félni, hogy megszökik előlünk.
     Hazaérve Őt is a pincébe vittük, majd Harryt felkísértem a szobájába. Levetkőztettem egy szál boxerbe, és ágyba dugtam. Betakargattam, jó-éjt-puszit nyomtam arcára, végül pedig épp indultam volna le, mikor meghallottam a beszédet és hallgatózásba kezdtem. Nem szabadott volna, mégis a lépcsőkanyarulatból hallgattam végig a beszélgetést.
- ... Nem, nem erről van szó... Napok óta csatangolsz az isten tudja hol... Állítólag mindig Stacyvel vagy, aki igazából Harryvel mulatja az időt... Nem érdekel, hogy kivel csalsz meg, s mióta, de én nagyon szerettelek... Te pedig lealázol ország-világ előtt... Épp mikor olyan fontos dolgot akartam mondani neked...
- Zayn! Teljesen félreérted! Nem csallak meg, csak vannak olyan dolgok, amiket nem mondhatok el....
- Perrie, ez nagyon átlátszó duma! Úgy gondolom, hogy mi mindent megoszthatunk egymással!
- Nem, ezt nem értenéd meg... Kérlek fogadd el, hogy nem oszthatok meg veled mindent! Sajnálom!- Perrie hangja el-elcsuklott, de még tartotta magát.
- Hát akkor Perrie Edwards azt hiszem most a mi útjaink elválnak!- szólt Zayn, majd hallottam, hogy nem sokkal később az ajtó bevágódott és a megtört lány heves zokogásban tört ki.
     Leszaladtam, majd mielőtt még bármit is szólt volna, magamhoz vontam. Nem szóltam, s ő nem kérdezett. Csak percekig álltunk csendben ölelésbe burkolózva.
- Ugye hallottad?- szipogta, majd kibontakozott az ölelésből. Szeme alatt fekete csíkok ültek, amit a könnyekkel áztatott szemceruza okozott. Ujjamat arcához emeltem és próbáltam eltűntetni onnan.- Mindent?
Szó nélkül bólintottam, majd én vonszoltam őt a konyhába. Ugyanúgy megitattam gőzölgő teafőzettel, végül pedig beléimádtam egy kis ételt is. A hangulata nem sokat változott, csupán akkor oldódott fel, miután megmártózott egy jó nagy kád forró vízben. Megágyaztam neki, én magam pedig elvonultam Harry hálószobájába. Nem kellett több öt percnél, máris elnyomott az álom.
      A karomat valaki kedvesen és lágyan simogatta. Arcomra mosoly kúszott és máris fölébredtem. Szememet nem nyitottam ki, vártam az ébresztő csókot. Hirtelen megváltozott szuszogásom és felfelé görbülő szám elárult. A puszi váratott magára, de túlságosan is akartam látni szerelmem, éppen ezért nyitottam ki az addig vonallá szűkülő nyílásokat. Meglepődve tapasztaltam azonban, hogy Harry még mellettem alszik, én pedig éppen Danielt akarom megcsókolni. Halk csippanás hagyta el szám, mire jóleső nevetésben tört ki.
- Van egy olyan tippem, hogy nem rám számítottál...
- Még szép! Egyáltalán hogy kerülsz ide? Tegnap nem is láttalak!- ültem fel az ágyban miközben arrébb csusszantam, hogy ő is helyet foglalhasson.
- Nos igen, tegnap egészen megfeledkeztél rólam... Bár tulajdonképpen itthon sem voltam... Próbáltam megkeresni a bátyámat...
     Danielt először nem ismertem, de miután többször is segített,  nem hittem, hogy valóban 15-16 éves... Egy érett gondolkodású férfinak tűnt, aki képes volt átlátni a hazugságon, hogy megvédje az emberiséget. Igaz, hogy tudta, a bátyja nem az igazi, de mégis verte... A tudat, hogy az embert saját testvére bántalmazza- még ha csak külsőre az- elég borzalmas... Most azonban, ahogy előttem ült és a tegnapi feladatáról beszélt, szemeibe könnyek és a kétségbeesés szikrái gyűltek, újból kisfiúnak tűnt. Egy elveszett, védtelen kisfiúnak.
- Ne aggódj, minden rendben lesz!- simítottam végig a karján, ahogy ő nem is olyan régen.- Tegnap elfogtuk Patricket, vagyis az űrlényt! Ma kifaggatjuk és megkeressük az igazit... Harry ma még gyógyulgat, aztán elrepülünk, hogy megmenthessük a fajomat... Idelent pedig minden a régi kerékvágásban fog folyni..- vázoltam fel a közeljövő eseményeit. Már jó lett volna, ha a végén tartunk...
- Hát eddig ezt miért nem mondtad?- ugrott fel, s mielőtt még bármit is szóltam volna, elindult le a pincébe. Más választásom nem volt, utána rohantam, nem volt szükségem rá, hogy valami meggondolatlanságot kövessen el.
      Nagyjából fél órán keresztül ordított Daniel odalent. Teljesen kikelt magából, sosem láttam még ilyennek. Egy ennyi idős gyerektől elég ijesztően hatottak a csúnya szófordulatok. Nem csak szavakkal akarta kifejezni az eddig felgyülemlett haragot, de mindvégig erősen szorítottam a vállát, megelőzve az esetleges bajt. Patrick nem szólt vissza, csak lehajtott fejjel fogadta a leszúrásokat, a számonkéréseket. Talán belátta, hogy vesztett és nem akart vagy talán nem tudott harcolni ellenünk. Hirtelen sajnálatot, de legfőképpen szánalmat éreztem iránta.
- Mondd meg, hol van a bátyám! Mondd meg, különben meg fogsz halni! Mondd meg!- üvöltött még mindig Daniel. Próbáltam csitítgatni, de nem hatotta meg. Sőt, az erőm is kevésnek bizonyult, kibújt a fogásom alól, áltestvéréhez szaladt, majd jó nagy pofonnal gazdagította. Nem túl méretes tenyere szép piros helyet hagyott a foglyunk arcán. Mielőtt még követte volna társa is, újra elkaptam és lenyugtattam.
 - Már nem él... Megöltem!- köpte a szavakat, majd felnevetett. Abban a négy szóban, amit kimondott, annyi gyűlölet és gonoszság volt, hogy még nálam is kiverte a biztosítékot.
    Immár két kézzel szorítottam az előttem a dühtől vonagló gyereket. Felvonszoltam a nappaliba, ahol még hallani lehetett a kárörvendő nevetést. Amint felértünk a lépcsőn, az ajtót bezártam, Danielt pedig magam felé fordítottam. Szemében már nem a harag csillogott, hanem a gyász és a bosszú vágya. Nem ismertem a testvérét, mégis átéreztem a fájdalmát. Éreztem, hogy szoros kapcsolatban voltak. Csak miatta tűrte az űrlény viselkedését. Őt akarta megmenteni, de végül nem sikerült.
- Miattam... Miattam halt meg!- ordította, miközben a könnyek beborították kerekded arcocskáját. A kanapéra borult, a fejét és az öklét maga mellett verte a puha anyagba.
- Nem a te hibád!- szóltam halkan. Egy sóhajtás keretében ereszkedtem mellé és nyugtatgattam tovább.
      Daniel nem sokkal később kimerülten nyúlt végig a hosszú ülőalkalmatosságon. Sajnáltam, de mégis fontosabb volt most Harry állapota. Tudtam, hogy nincs sok időnk, a lények nemsoká' küldenek egy járművet nekünk. Hamarosan elindul a szaporítási folyamat, ami megmenti a fajunkat. Utána Harold lesz a hős, s választhat majd a földi vagy a kinti élet közt. Mindegy hogy hol, de biztosan együtt leszünk a jövőben... Sokáig, az emberi lét végéig... A csodás gondolatok még a borzalmas dolgok ellenére is megmosolyogtattak. Feltrappoltam az emeletre és útba vettem a szerelmem szobáját.
      A legszebb dolgot láttam, amit csak el tudtam képzelni abban a pillanatban. Harry állt az ablak előtt és kint nézett valamit. Csak egy szürke melegítőnadrágot viselt, háta csupaszon meredt felém. Izmai megfeszültek, amint meghallotta, hogy valaki még tartózkodik a szobában. Lassan megfordult, majd mikor meglátott, azonnal hozzám lépett, s magához vont. Nem szólt, csak ajkával csókolgatta a hajamat. Egész lassan haladt lefelé, de végül elérte a számat is. Ráérősen puszilgatott, nem sietett. Most már nem kellett senkitől tartanunk, csak mi voltunk...
- Szerelmem, jobban vagy?- simítottam a hajába, mikor már szétváltunk. Egy ideig csak nézett, majd megszólalt.
- Olyan jó hallani, hogy így hívsz!- természetesen megint nem a kérdésemre válaszolt, de nem különösebben izgatott. Úgy sem tudtam volna mit is mond, már maga a hangja is elvarázsolt.
      Kezét megfogtam és az ágyhoz húztam. Értette a célzást, visszafeküdt a takaró alá, én pedig hozzábújtam. Ujjaimmal a mellkasát cirógattam, végigkövettem tetoválásainak vonalát, és végig is puszilgattam. Ő a loknikká összeugró hajtincseimet piszkálgatta. Olyan jó érzés volt, akár a végsőkig is el lettem volna így, elbújva a világ gondjai elől. Lassan belefogtam a mesélésbe és beavattam a kiesett emlékképekbe is. A mondandóm végére Őt is kettős érzések vették hatalmába. Elmondta, hogy csalódott Kierában, örül Patrick elfogásának, fél a közelgő ceremóniától. Az idilli hangulatot és jelenetet a szörnyű robaj a kertben, és egy azt követő becsapódás követte. Hirtelen mindketten felpattantunk és az ablakhoz rohantunk.
      A zöld pázsitot, melyet magas fa kerítés rejtett el a szomszédok szeme elől most hirtelen egy fémszerkezet és az azáltal keletkezett kráter csúfította el. Harry felé néztem, aki először nem tudta miről van szó, majd egy kicsivel később leesett neki. Ez lesz az a jármű, mellyel nemsokára elindulunk felfelé.
- Nem késlekedhetünk!- fordultam felé. Megfogtam a kezét, ujjaimat az övéi közé csúsztattam, kicsit megszorítottam bátorításképp, majd tovább folytattam.- Találj ki valamit a többieknek, mond azt, hogy nyaralni megyünk, vagy bánom is én, de holnap reggel indulunk az egyszer szent!

6 megjegyzés:

  1. aztaaaaaaa ilyenkor abbahagyni??!! nagyon jó lett :D

    VálaszTörlés
  2. Az a pince.... :D siess a kövivel! Aztán küldd el nekem a novellát és állj neki a következő nagyszerű blognak! ;)
    Puszi: Chassy xx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát látod ;)
      Nem hiszem, hogy olyan nagyszerű lesz... Bárcsak az lenne :/
      Ölel,
      Bebyxx

      Törlés