2014. július 29., kedd

Második - Isteni találkozás

Sziasztok Kedveskéim! Köszöntelek Benneteket újra itt! Amint láthatjátok, megérkezett a következő rész. Talán ez egy picit már érdekesebb lett, próbálok megfelelni Nektek! De az óriási segítség lenne, ha esetleg írnátok kommentet. Nem vagyok nagyravágyó, de... Szóval értitek, ugye?
Már tegnap kiraktam egy posztot a blogomról, de megragadnám az alkalmat még egyszer; ITT megtekinthetitek a legújabb misztikus, fantasy blogomat. 
Iratkozzatok fel, kommenteljetek, olvassatok!
Visszatérve ide, ezt is olvasgassátok, pipálgassatok :) 
Jó olvasást,
Ölel Benneteket,
Bebyxx


Az űr csodálatos látványa tárult elém, amint elhagytam a fémszerkezetünk árnyékát. Bolygók és csillagok keringtek a végtelen térben, miközben meteorok cikáztak körülöttük. A színek csodálatosak voltak; élénkek, mégis letisztultak. Ámulattal bámultam újdonsült szemeimmel. Szinte ittam magamba a látványt. Attól függetlenül, hogy csak néhány fal választott el ettől a csodától, még sohasem láttam. Még csak ehhez foghatót sem.
Az út a továbbiakban esemény nélkül telt el, az űrhajó nyugodtan folytatta útját, egészen addig, míg be nem értünk a Föld vonzásterébe. Borzalmas sebességgel száguldoztam a szilárd talaj felé. Lehunytam szemeimet és erősen szorítottam a testem előtt elfutó övet. Tán máris vége volna az emberi létemnek? Ennyi volt? Húsz perc? Számat összeszorítva vártam a halált. A fogaim a húsomba mélyedtek idegességembe, a vér vas ízét nemsokára megéreztem a számban. A nyelvemmel gyorsan lenyaltam felhasadt ajkamat és tovább koncentráltam az útra, melynek már nemsoká’ vége szakadt.
Hirtelen egy nagy robbanás zökkentett ki a gondolataimból. Megérkeztem. Fejem előre csuklott, ezzel hajam arcomba hullt. Rövid kis ujjaimmal kihúztam a hajszálakat a szememből és a számból, majd kikapcsoltam a biztonsági övet. Megnyomtam a nyitógombot, aztán nagy nehezen kikászálódtam az ajtónak szánt lyukon.
Amint kiszálltam, máris otthon éreztem magam. Arcomat megcsapta az avar illata, miközben a látvány is ámulatba ejtetett. A nap által megvilágított fák halovány árnyéka egyszerre volt meseszép és félelmetes. A sűrű egyre csak hívogatott és mivel nem volt más menekülőút a hajótól, muszáj volt arra fele távoznom. Előtte azonban még az önmegsemmisítőt aktiváltam.
Elindultam hát az erdőbe, előttem a karommal szedtem szét a bozótot. Csodálatos rózsaszín, kék, fehér, lila, sárga virágok mellett haladtam el. Mellettem méhek zümmögtek, pillangók szálldostak, állatok motoztak a bokrokban és a fákon. Egy pillanatra megálltam, de éppen csak annyira, hogy élvezni tudjam a gyönyörű környezetet lehunyt szemmel.
Sajnos nem volt sok időm, amit itt el tudtam volna vesztegetni, hiszen nagyon gyorsan el kellett menekülnöm a robbanás elől, ami megsemmisíti az űrhajót. És amúgy is, ha itt bárki megtalálna, mégis mit mondanék, ki vagyok? Egy űrlény, aki ezzel a szerkezettel érkezett? Na, szépet szólnának, gondolom… Emellett pedig mivel testemet elég fiatalra készítettem, kéne keresnem magamnak egy gimnáziumot, ahova alibiként járhatok, ehhez pedig kellenének papírok.
Papírok… Vagy tisztességes módon senkiházi csavargónak hirdetem magam, akit elhagytak a szülei, nem emlékszem a nevükre és szánom - bánom, hogy nincs papírom, vagy egész egyszerűen hamisítok magamnak egyet. Helyesebben keresek valami gengsztert. S hát a gyorsabb módja az egész hűhónak, elég valószínű, hogy a második lenne…
Míg ezen a rettentő fontos, jövőmet meghatározó dologról gondolkodtam, időközben egy betonútra értem ki. Mivel fényes nappal volt, autók száguldoztak a szemem előtt. Köszönhetően Stacy emlékeinek rengeteg mindent megtudtam az emberi létről és tudtam mit kell csinálni. Abba viszont bele sem mertem gondolni, hogy neki milyen nehéz lehettet anno.
Az út mellé álltam, majd az ujjamat felfele mutatva magam elé nyújtottam. Az elhaladó járművekre próbáltam elbűvölő mosolyt vetni, hátha megszán valaki. A legtöbben viszont gondolkodás és mindenféle pillantás nélkül haladtak tovább. Meg sem hatotta őket, hogy egy tizenhat - tizenhét - tizennyolc éves az autóút mellett stoppol. Ez a mai világ… Ez a mondat valljuk be, jól hangzott, habár értelme semmi nem volt, hiszen azt sem tudtam milyen volt vagy milyennek kéne lennie. Viszont ez olyan totálisan emberi kijelentés volt. Emberi.
Már épp feladtam volna a befuccsolni látszó tervet, amikor egy fehér autó lassított, majd megállt előttem. Az ablakot lehúzva láttam a férfi arcát, aki elég perverzen meredt rám, nagy barna szemeivel.
– Egy ilyen szép kis hölgy mit keres egyedül ilyen veszélyes és forgalmas szakaszon? – undorítóan mosolygott, miközben kivillantak néhol fekete fogai. Amíg várt a válaszomra, jobb kezével belekortyolt egy félig már üres sörös üvegbe.
– Hát, éppen készülök eljutni egy helyre… Még új vagyok ebben az országban – teljesen összezavarodtam és akkora hülyeséget mondtam, amekkorát még senki életében. Akkora pancser vagyok.
– Akkor szívesen elviszlek… És az estét is tölthetjük együtt, ha gondolod – közelebb hajolt, miközben megnyalta ajkait, majd letette az italtartóban az addig kezében tartott üveget.
– Nem, nem, köszönöm – természetesen nem hiányzott, hogy egy ilyen perverz alak társaságában töltsem el az első estém a Földön.
­­– Pedig épp Londonba tartok. A fővárosba, ami gyönyörű. Ha még nem voltál ott, bemutatnám neked a várost – kacsintott egyet. Kirázott tőle a hideg.
– Sajnos én nem oda megyek. Talán majd máskor – összekapartam egy halvány mosolyt, majd hátrébb léptem eggyel, ezzel útjára engedve.
Mivel nem jöttem össze végül a fickónak, bosszúsan tovább hajtott, direkt megpörgetve a kerekét a homokos részen, ahol én is álltam. Akkora port hagyott maga után, hogy alig kaptam levegőt.
Az újabb autóra sem kellett sokat várnom, maximum tíz perc után begördült a kis leállóba egy piros cabrio. A volán mögött kendős, napszemüveges, talán húsz év körüli lány ült. Mosolyogva szabadította meg magát a napellenzőitől, majd teli mosollyal szólított meg.
– Szia. Én Londonig megyek, addig nagyon szívesen elviszlek, ha gondolod. Te hova igyekszel? – hangja lágyan és barátságosan csengett. Kedvem támadt volna azonnal megölelgetni egy kicsit, olyan szimpatikus lett rögtön.
– Szia. Én is odáig azt hiszem. Amúgy pedig nagyon jól állt az előbbi szerelésed. Nagyon aranyos volt – mosolyodtam el, miközben bíztatására kinyitottam az ajtót és beszálltam.
– Nem idevalósi vagy, ugye?
– Nem, valóban nem – ismertem el.
– Mert akkor tudnád, hogy errefelé ezt az időt ki kell használni – nevetett fel, majd indított. Ügyesen visszasorolt a forgalomba, majd amellett, hogy nagyon precízen vezetett, végigcsicseregte az utat.
Természetesen, ahogy ő mesélt az életéről, nekem is kellett a sajátomról. Időközben rettenetesen jó dumát találtam ki magamnak. Valami balesetem volt, ami miatt kómába kerültem, s mikor felébredtem nem emlékeztem semmire. A kórház sem tudott semmit rólam – és papírok hiányában nem is kezelhettek végül – ahogyan a rendőrség sem tudott kiindulni semmilyen nyomon. Így hát maradtam család, név és emlékek nélkül. Olyan profi színészi tudással adtam elő a történteket, hogy akár rögtön leigazolhattam volna egy színházban.
– Akkor egyáltalán nincs is neved? – kérdezte Melony meglepődve az egyik lámpánál, mikor egy kisebb városba értünk.
– Természetesen azóta márt találtam magamnak… – nevettem fel, amihez ő is csatlakozott csilingelő hangjával. – Maggie Cox vagyok! – nyújtottam felé kezemet, majd ráztam meg az övét.
– Én pedig Melony Silverman. Szóval akkor neked most semmid sincs, ugye? Jól értelmeztem a helyzetet?
– Nos, igen – sütöttem le szégyenemben a fejem. – Nem tudok fizetni a fuvarért, ha erre gondolsz.
– Jajj, te butus! Dehogyis. Csak gondoltam, hogy akkor a nagyvárosban sem lesz hol laknod, meg ilyenek. Ha nincs ellenvetésed, én szívesen segítek iratokat szerezni, visszajuttatni a suliba, munkát, pénzt szerezni… Nem akarom rád erőltetni magam… De gondold át – felém fordult és újra elvigyorodott. Olyan szép mosolya volt.
– Hű – csak ennyit bírtam kinyögni. Rettenetesen megörültem az ajánlatnak. Egyedül képtelen lettem volna bármit is elintézni magamnak. – Nagyon - nagyon szépen köszönöm, előre is!
Az út további részében maradtam a környezet bámulásánál és Melony történeteit hallgattam. Aranyos lány volt, tele élettel és vidámsággal. Ahogy mesélte, az édesapja orvosként dolgozott egy kisvárosi kórházban, anyja pedig ügyvédként praktizált. Ha azt mondom gazdagok, akkor nem a megfelelő szót használtam. Az elmeséltek alapján tömérdek pénzzel rendelkeztek.
Apja jótékonykodásból dolgozott egy „jelentéktelen” helyen, hogy a szegényebb réteget támogassa, pedig precizitásával és kiemelkedő munkájával akár a legjobb kórházban is dolgozhatott volna. Édesanyja is hasonlóan vélekedett a dologról, leginkább szegény, valóban ártatlan embereket védett. Perei szinte mindig sikeresek voltak.
Ábrándozva ittam magamba minden egyes szavát. Olyan szeretettel beszélt a szüleiről és a barátairól, hogy gyomrom görcsbe rándult. Már értettem Stacyt, hogy miért imádta a Földet. Az emberek csodálatos lények voltak, tele szeretettel, odaadással, vidámsággal. Egyelőre legalábbis ezt az oldalát véltem fölfedezni az itt levő világnak.
Miután az egész utat végigcseverésztük kevésbé jelentős és szinte teljesen jelentéktelen dolgokról, nemsokára beértünk az igazi városba. A tábla nagy betűkkel mutatta a London feliratot, ahogy az épületekről is látni lehetett, hogy Anglia királynőjéről van szó. Még mindig sütött a nap, bár már nem volt az a jelentős meleg, mint egy - két órával ezelőtt. Már Melony is megszabadult a kendőtől és a napszemüvegtől.
Innentől fogva részletesen bemutatta a várost, mindenről mesélt, saját élményeivel fűszerezve a beszámolót. Szinte a leggazdagabb környékre értünk, ahol óriási villák árulkodtak az itt lakók vagyonáról. Egy vanília színű monumentális épülethez hajtottunk, majd álltunk meg a fekete kovácsoltvas kerítés előtt, amíg Melony ki nem nyitotta a kaput a távirányító segítségével.
Miután megnyílt előttünk az út, gond nélkül hajtottunk be az udvarba, onnan pedig le a saját mélygarázsukba. Amint kiszálltam és visszabattyogtam a felszínre újdonsült barátnőmmel, jobban megfigyeltem a környéket. Nagy fekete ablakok és erkélyek díszítették a házat, körülötte pedig minden telis tele volt ültetve növényekkel. Rögtönzött körbevezetésem során megcsodáltam; a hátul kiásott kis tavat, a szökőkutat, a medencét, a hatalmas teraszt, a jakuzzit az egyik erkélyen, majd belül a házat is.
Ha már az udvartól annyira odavoltam, akkor bent majdnem elájultam. Nem a modern stílust képviselték a helyiségek, hanem inkább a „régit”. A bútorok nem szögletesek, hanem lekerekített sarkokkal rendelkeztek, melyeket különböző faragványok díszítettek. Leginkább a cseresznyeszín dominált. A falak drága, selyemtapétákkal voltak díszítve, ezen felül pedig több ezer dolláros képek lógtak rajtuk.
A berendezés egyszóval nagyon illett a doktori címet viselő házaspárhoz és a kifinomult gyermekükhöz. 
– Na, hogy tetszik? – kérdezte mosolyogva Melony, miközben a lépcsőn lépdesett előttem, a hálószobák felé vezetve.
– Gyönyörű – csak ennyit bírtam kinyögni, miközben a lépcsőfordulóba kiakasztott családi fényképeket nézegettem. Melonyról és a szüleiről több száz kép volt a falra akasztva; régebbről, egészen mostanáig.
Ámulva léptem be a szobájába, ami ugyancsak hordozta a barokk stílus jellemzőit. Tátott szájjal bámultam végig az ugyancsak kecses bútorokon, a baldachinos ágyon, a fésülködőasztalon, a tapétán, egyszerűen mindenen. Egyetlen oda nem illő sarok, az íróasztala volt, amely bár stílusban passzolt a  szobához, a rajta elhelyezkedő legújabb kütyük kilógtak a sorból.
– Egy picit megpihenünk, ehetnénk is valamit, aztán még este bemutatlak egy barátomnak, aki elintézi a papírjaidat, egy héten belül – kacsintott egyet.
– Köszönöm, előre is köszönöm! Mindent! – odaléptem hozzá, majd szorosan átöleltem. Nem visszakozott; sőt nevetve viszonozta a hirtelen érzelemkitörésemet.
És ebben a pillanatban nem értettem a Mestert, hogy miért volt tilos erre a csodára idelátogatni. Hiszen ez valóban maga volt a csoda.
Már most nagyon jól éreztem magam, bár alig voltam itt pár órája. Bár valljuk be, óriási szerencsém volt Melonyval. Óriási.

4 megjegyzés:

  1. Szia!

    Díj nálam, az alábbi linken: http://minimano94.blogspot.hu/2014/08/dijam.html

    Az írást meg remélem folytatod, mert olvastam a fejezeted és egészen megtetszett. ;) Sok sikert a továbbiakban! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm! :)

      Persze, hogy folytatom! :) köszönöm!

      Bebyxx

      Törlés
  2. Szia! :)
    Meglepetéés:
    http://empirelaven.blogspot.hu/2014/08/jatek.html

    VálaszTörlés