Sziasztok Kedveskéim! Köszöntelek Benneteket újra itt! Amint láthatjátok, megérkezett a következő rész. Talán ez egy picit már érdekesebb lett, próbálok megfelelni Nektek! De az óriási segítség lenne, ha esetleg írnátok kommentet. Nem vagyok nagyravágyó, de... Szóval értitek, ugye?
Már tegnap kiraktam egy posztot a blogomról, de megragadnám az alkalmat még egyszer; ITT megtekinthetitek a legújabb misztikus, fantasy blogomat.
Iratkozzatok fel, kommenteljetek, olvassatok!
Visszatérve ide, ezt is olvasgassátok, pipálgassatok :)
Jó olvasást,
Ölel Benneteket,
Bebyxx
Az űr csodálatos látványa tárult elém, amint
elhagytam a fémszerkezetünk árnyékát. Bolygók és csillagok keringtek a végtelen
térben, miközben meteorok cikáztak körülöttük. A színek csodálatosak voltak;
élénkek, mégis letisztultak. Ámulattal bámultam újdonsült szemeimmel. Szinte
ittam magamba a látványt. Attól függetlenül, hogy csak néhány fal választott el
ettől a csodától, még sohasem láttam. Még csak ehhez foghatót sem.
Az út a továbbiakban esemény
nélkül telt el, az űrhajó nyugodtan folytatta útját, egészen addig, míg be nem
értünk a Föld vonzásterébe. Borzalmas sebességgel száguldoztam a szilárd talaj
felé. Lehunytam szemeimet és erősen szorítottam a testem előtt elfutó övet. Tán
máris vége volna az emberi létemnek? Ennyi volt? Húsz perc? Számat
összeszorítva vártam a halált. A fogaim a húsomba mélyedtek idegességembe, a
vér vas ízét nemsokára megéreztem a számban. A nyelvemmel gyorsan lenyaltam
felhasadt ajkamat és tovább koncentráltam az útra, melynek már nemsoká’ vége
szakadt.
Hirtelen egy nagy robbanás
zökkentett ki a gondolataimból. Megérkeztem. Fejem előre csuklott, ezzel hajam
arcomba hullt. Rövid kis ujjaimmal kihúztam a hajszálakat a szememből és a
számból, majd kikapcsoltam a biztonsági övet. Megnyomtam a nyitógombot, aztán
nagy nehezen kikászálódtam az ajtónak szánt lyukon.
Amint kiszálltam, máris otthon
éreztem magam. Arcomat megcsapta az avar illata, miközben a látvány is ámulatba
ejtetett. A nap által megvilágított fák halovány árnyéka egyszerre volt
meseszép és félelmetes. A sűrű egyre csak hívogatott és mivel nem volt más
menekülőút a hajótól, muszáj volt arra fele távoznom. Előtte azonban még az
önmegsemmisítőt aktiváltam.
Elindultam hát az erdőbe, előttem
a karommal szedtem szét a bozótot. Csodálatos rózsaszín, kék, fehér, lila,
sárga virágok mellett haladtam el. Mellettem méhek zümmögtek, pillangók
szálldostak, állatok motoztak a bokrokban és a fákon. Egy pillanatra megálltam,
de éppen csak annyira, hogy élvezni tudjam a gyönyörű környezetet lehunyt
szemmel.
Sajnos nem volt sok időm, amit
itt el tudtam volna vesztegetni, hiszen nagyon gyorsan el kellett menekülnöm a
robbanás elől, ami megsemmisíti az űrhajót. És amúgy is, ha itt bárki
megtalálna, mégis mit mondanék, ki vagyok? Egy űrlény, aki ezzel a szerkezettel
érkezett? Na, szépet szólnának, gondolom… Emellett pedig mivel testemet elég
fiatalra készítettem, kéne keresnem magamnak egy gimnáziumot, ahova alibiként
járhatok, ehhez pedig kellenének papírok.
Papírok… Vagy tisztességes módon
senkiházi csavargónak hirdetem magam, akit elhagytak a szülei, nem emlékszem a
nevükre és szánom - bánom, hogy nincs papírom, vagy egész egyszerűen hamisítok
magamnak egyet. Helyesebben keresek valami gengsztert. S hát a gyorsabb módja
az egész hűhónak, elég valószínű, hogy a második lenne…
Míg ezen a rettentő fontos,
jövőmet meghatározó dologról gondolkodtam, időközben egy betonútra értem ki.
Mivel fényes nappal volt, autók száguldoztak a szemem előtt. Köszönhetően Stacy
emlékeinek rengeteg mindent megtudtam az emberi létről és tudtam mit kell
csinálni. Abba viszont bele sem mertem gondolni, hogy neki milyen nehéz
lehettet anno.
Az út mellé álltam, majd az
ujjamat felfele mutatva magam elé nyújtottam. Az elhaladó járművekre próbáltam
elbűvölő mosolyt vetni, hátha megszán valaki. A legtöbben viszont gondolkodás
és mindenféle pillantás nélkül haladtak tovább. Meg sem hatotta őket, hogy egy
tizenhat - tizenhét - tizennyolc éves az autóút mellett stoppol. Ez a mai világ…
Ez a mondat valljuk be, jól hangzott, habár értelme semmi nem volt, hiszen azt
sem tudtam milyen volt vagy milyennek kéne lennie. Viszont ez olyan totálisan
emberi kijelentés volt. Emberi.
Már épp feladtam volna a
befuccsolni látszó tervet, amikor egy fehér autó lassított, majd megállt
előttem. Az ablakot lehúzva láttam a férfi arcát, aki elég perverzen meredt rám,
nagy barna szemeivel.
– Egy ilyen szép kis hölgy mit
keres egyedül ilyen veszélyes és forgalmas szakaszon? – undorítóan mosolygott,
miközben kivillantak néhol fekete fogai. Amíg várt a válaszomra, jobb kezével
belekortyolt egy félig már üres sörös üvegbe.
– Hát, éppen készülök eljutni egy
helyre… Még új vagyok ebben az országban – teljesen összezavarodtam és akkora
hülyeséget mondtam, amekkorát még senki életében. Akkora pancser vagyok.
– Akkor szívesen elviszlek… És az
estét is tölthetjük együtt, ha gondolod – közelebb hajolt, miközben megnyalta
ajkait, majd letette az italtartóban az addig kezében tartott üveget.
– Nem, nem, köszönöm –
természetesen nem hiányzott, hogy egy ilyen perverz alak társaságában töltsem
el az első estém a Földön.
– Pedig épp Londonba tartok. A
fővárosba, ami gyönyörű. Ha még nem voltál ott, bemutatnám neked a várost –
kacsintott egyet. Kirázott tőle a hideg.
– Sajnos én nem oda megyek. Talán
majd máskor – összekapartam egy halvány mosolyt, majd hátrébb léptem eggyel,
ezzel útjára engedve.
Mivel nem jöttem össze végül a
fickónak, bosszúsan tovább hajtott, direkt megpörgetve a kerekét a homokos
részen, ahol én is álltam. Akkora port hagyott maga után, hogy alig kaptam
levegőt.
Az újabb autóra sem kellett sokat
várnom, maximum tíz perc után begördült a kis leállóba egy piros cabrio. A
volán mögött kendős, napszemüveges, talán húsz év körüli lány ült. Mosolyogva
szabadította meg magát a napellenzőitől, majd teli mosollyal szólított meg.
– Szia. Én Londonig megyek, addig
nagyon szívesen elviszlek, ha gondolod. Te hova igyekszel? – hangja lágyan és
barátságosan csengett. Kedvem támadt volna azonnal megölelgetni egy kicsit,
olyan szimpatikus lett rögtön.
– Szia. Én is odáig azt hiszem.
Amúgy pedig nagyon jól állt az előbbi szerelésed. Nagyon aranyos volt –
mosolyodtam el, miközben bíztatására kinyitottam az ajtót és beszálltam.
– Nem idevalósi vagy, ugye?
– Nem, valóban nem – ismertem el.
– Mert akkor tudnád, hogy
errefelé ezt az időt ki kell használni – nevetett fel, majd indított. Ügyesen
visszasorolt a forgalomba, majd amellett, hogy nagyon precízen vezetett,
végigcsicseregte az utat.
Természetesen, ahogy ő mesélt az
életéről, nekem is kellett a sajátomról. Időközben rettenetesen jó dumát
találtam ki magamnak. Valami balesetem volt, ami miatt kómába kerültem, s mikor
felébredtem nem emlékeztem semmire. A kórház sem tudott semmit rólam – és
papírok hiányában nem is kezelhettek végül – ahogyan a rendőrség sem tudott
kiindulni semmilyen nyomon. Így hát maradtam család, név és emlékek nélkül.
Olyan profi színészi tudással adtam elő a történteket, hogy akár rögtön
leigazolhattam volna egy színházban.
– Akkor egyáltalán nincs is
neved? – kérdezte Melony meglepődve az egyik lámpánál, mikor egy kisebb városba
értünk.
– Természetesen azóta márt találtam
magamnak… – nevettem fel, amihez ő is csatlakozott csilingelő hangjával. – Maggie
Cox vagyok! – nyújtottam felé kezemet, majd ráztam meg az övét.
– Én pedig Melony Silverman.
Szóval akkor neked most semmid sincs, ugye? Jól értelmeztem a helyzetet?
– Nos, igen – sütöttem le
szégyenemben a fejem. – Nem tudok fizetni a fuvarért, ha erre gondolsz.
– Jajj,
te butus! Dehogyis. Csak gondoltam, hogy akkor a nagyvárosban sem lesz hol
laknod, meg ilyenek. Ha nincs ellenvetésed, én szívesen segítek iratokat
szerezni, visszajuttatni a suliba, munkát, pénzt szerezni… Nem akarom rád
erőltetni magam… De gondold át – felém fordult és újra elvigyorodott. Olyan
szép mosolya volt.
– Hű – csak ennyit bírtam
kinyögni. Rettenetesen megörültem az ajánlatnak. Egyedül képtelen lettem volna
bármit is elintézni magamnak. – Nagyon - nagyon szépen köszönöm, előre is!
Az út további részében maradtam a
környezet bámulásánál és Melony történeteit hallgattam. Aranyos lány volt, tele
élettel és vidámsággal. Ahogy mesélte, az édesapja orvosként dolgozott egy
kisvárosi kórházban, anyja pedig ügyvédként praktizált. Ha azt mondom gazdagok,
akkor nem a megfelelő szót használtam. Az elmeséltek alapján tömérdek pénzzel
rendelkeztek.
Apja jótékonykodásból dolgozott
egy „jelentéktelen” helyen, hogy a szegényebb réteget támogassa, pedig
precizitásával és kiemelkedő munkájával akár a legjobb kórházban is
dolgozhatott volna. Édesanyja is hasonlóan vélekedett a dologról, leginkább
szegény, valóban ártatlan embereket védett. Perei szinte mindig sikeresek
voltak.
Ábrándozva ittam magamba minden
egyes szavát. Olyan szeretettel beszélt a szüleiről és a barátairól, hogy
gyomrom görcsbe rándult. Már értettem Stacyt, hogy miért imádta a Földet. Az
emberek csodálatos lények voltak, tele szeretettel, odaadással, vidámsággal.
Egyelőre legalábbis ezt az oldalát véltem fölfedezni az itt levő világnak.
Miután az egész utat
végigcseverésztük kevésbé jelentős és szinte teljesen jelentéktelen dolgokról,
nemsokára beértünk az igazi városba. A tábla nagy betűkkel mutatta a London
feliratot, ahogy az épületekről is látni lehetett, hogy Anglia királynőjéről van
szó. Még mindig sütött a nap, bár már nem volt az a jelentős meleg, mint egy -
két órával ezelőtt. Már Melony is megszabadult a kendőtől és a napszemüvegtől.
Innentől fogva részletesen
bemutatta a várost, mindenről mesélt, saját élményeivel fűszerezve a
beszámolót. Szinte a leggazdagabb környékre értünk, ahol óriási villák
árulkodtak az itt lakók vagyonáról. Egy vanília színű monumentális épülethez
hajtottunk, majd álltunk meg a fekete kovácsoltvas kerítés előtt, amíg Melony
ki nem nyitotta a kaput a távirányító segítségével.
Miután megnyílt előttünk az út,
gond nélkül hajtottunk be az udvarba, onnan pedig le a saját mélygarázsukba.
Amint kiszálltam és visszabattyogtam a felszínre újdonsült barátnőmmel, jobban
megfigyeltem a környéket. Nagy fekete ablakok és erkélyek díszítették a házat,
körülötte pedig minden telis tele volt ültetve növényekkel. Rögtönzött
körbevezetésem során megcsodáltam; a hátul kiásott kis tavat, a szökőkutat, a
medencét, a hatalmas teraszt, a jakuzzit az egyik erkélyen, majd belül a házat
is.
Ha már az udvartól annyira
odavoltam, akkor bent majdnem elájultam. Nem a modern stílust képviselték a helyiségek,
hanem inkább a „régit”. A bútorok nem szögletesek, hanem lekerekített sarkokkal
rendelkeztek, melyeket különböző faragványok díszítettek. Leginkább a cseresznyeszín
dominált. A falak drága, selyemtapétákkal voltak díszítve, ezen felül pedig
több ezer dolláros képek lógtak rajtuk.
A berendezés egyszóval nagyon
illett a doktori címet viselő házaspárhoz és a kifinomult gyermekükhöz.
– Na, hogy tetszik? – kérdezte
mosolyogva Melony, miközben a lépcsőn lépdesett előttem, a hálószobák felé
vezetve.
– Gyönyörű – csak ennyit bírtam
kinyögni, miközben a lépcsőfordulóba kiakasztott családi fényképeket
nézegettem. Melonyról és a szüleiről több száz kép volt a falra akasztva;
régebbről, egészen mostanáig.
Ámulva léptem be a szobájába, ami
ugyancsak hordozta a barokk stílus jellemzőit. Tátott szájjal bámultam végig az
ugyancsak kecses bútorokon, a baldachinos ágyon, a fésülködőasztalon, a
tapétán, egyszerűen mindenen. Egyetlen oda nem illő sarok, az íróasztala volt,
amely bár stílusban passzolt a szobához,
a rajta elhelyezkedő legújabb kütyük kilógtak a sorból.
– Egy picit megpihenünk, ehetnénk
is valamit, aztán még este bemutatlak egy barátomnak, aki elintézi a
papírjaidat, egy héten belül – kacsintott egyet.
– Köszönöm, előre is köszönöm!
Mindent! – odaléptem hozzá, majd szorosan átöleltem. Nem visszakozott; sőt
nevetve viszonozta a hirtelen érzelemkitörésemet.
És ebben a pillanatban nem
értettem a Mestert, hogy miért volt tilos erre a csodára idelátogatni. Hiszen
ez valóban maga volt a csoda.
Már most nagyon jól éreztem
magam, bár alig voltam itt pár órája. Bár valljuk be, óriási szerencsém volt
Melonyval. Óriási.
Szia!
VálaszTörlésDíj nálam, az alábbi linken: http://minimano94.blogspot.hu/2014/08/dijam.html
Az írást meg remélem folytatod, mert olvastam a fejezeted és egészen megtetszett. ;) Sok sikert a továbbiakban! :)
Köszönöm! :)
TörlésPersze, hogy folytatom! :) köszönöm!
Bebyxx
Szia! :)
VálaszTörlésMeglepetéés:
http://empirelaven.blogspot.hu/2014/08/jatek.html
Köszönöm! :)
TörlésBebyxx