Epilógus

     Csodálatos volt. Az álmomban egy gyönyörű, szőke hajú, zöld szemű lány volt a kedvesem.

Szépségével minden körülötte levő férfit megbabonázott, ahogy engem is levett a lábaimról. Hosszú út volt a miénk, ami alatt összejöttünk, de mindenképpen megérte. A régi barátnőmet elhagytam miatta, de ő először mégsem engem választott. Az idő viszont szépen lassan ráébresztette, hogy a tökéletes fiú mégis csak én leszek számára. Itt már happy endnek tűnik a sztori, de a vége közel sem lett mesébe illő. A lányról kiderült, hogy lakhelyének egy több ezer fényévre levő helyet tekint. Még ez sem tántorított el, segítettem neki, amiben csak tudtam. Megmentettem a fajukat, bár az utolsó időkben eléggé elhanyagoltam. Ez volt az álombeli Harry veszte, ezért áldozta végül fel magát.

       Hirtelen ülök fel az ágyban, homlokomról letörlöm az izzadságot. Hangosan zihálok, hiszen teljesen átéltem a szemem előtt pergő képkockákat. Valóban olyan volt, mintha én lettem volna a főszereplő. Fel kell dolgoznom a történteket, így hát a fürdőbe támolygok. A zuhany alá lépek, s magamra folyatom a közel jéghideg vizet. Szeretek zuhanyozni, ilyenkor nem látszanak a könnyeim. Most is folynak, de nem a megterheltség vagy a való élet fájdalmai miatt. Most Őt siratom. Azt a lányt, aki az álmomban odaadta magát nekem, aki mindent szavamat elhitte, én pedig szívtelenül hagytam magára. Ha rágondolok, s lehunyom a szemem, még mindig látom magam előtt kecses alakját, gyönyörű telt ajkait, és azokat az eszeveszetten, szinte lehetetlenül zöld szemeit, amik rám merednek. Hallom édesen csilingelő hangját, ami a nevemen szólít. Mindenre úgy emlékszem, mintha valóban átéltem volna, csak egyre nem: a nevére. Az sehogy sem jut eszembe, pedig még az is feldereng, hogy saját becenévvel illettem.

       Miután megmosom magam, s jól megtörlöm víztől nedves testemet, kilépek a kabinból és a gardróbba megyek. Magamra öltöm a fekete farmerem, amihez egy kockás inget választok. Vizes hajamat áttúrom ujjaimmal, de nem szárítom meg. Ahelyett inkább a hálószobámba tartok, hogy összepakoljam a feleségem cuccait. Nos igen, itt a probléma forrása. Boldog házasságban élek, immár hat éve. Eddig Bonnie egy fiúgyermeknek adott életet, aki a nyáron tölti a négyet. Ha minden igaz, ma látogatom meg kedvesemet a kórházban, ugyanis a napokban kell megszületnie a második lurkónknak. Imádom, tisztelem Bonnie-t, most mégis egy másik nőről álmodtam. Valószínűleg ebbe nem fogom beavatni, pedig egyébként mindenről beszámolok neki. Rendszerint arról is, ha egy merészebb női rajongó a melleire kér aláírást. Nincs titkunk egymás előtt.

     Amint belépek a narancsos árnyalatú hálóba, szemem megakad egy bőrkötéses könyvön. Még sosem láttam, most pedig éppen az éjjelimen foglal helyet. Rejtély számomra, hogy került ide, talán Cody, a kisfiam huncutkodott. Érdeklődve lépek felé, majd kezeim közé veszem. Az elejére nagy, cirádás aranybetűkkel felirat van rávésve: The World Mission. Egy darabig még ízlelgetem magamban a címet, ami valahonnan nagyon ismerősen cseng. Meghúzom a vállam, majd kinyitom. Semmi bevezetés, ajánlás vagy kiadócím, rögtön a történet kezdődik.

- " - Hamarosan indulnod kellene.- szólt a Mester, majd rám pillantott mind az öt szemével. Lassan bólintottam és tekintetemmel a fémből készült plafont bámultam. Sosem szerettem itt élni, vagyis inkább sínylődni a sötétben. Irigyeltem a Föld bolygón élő boldog embereket, akik gyerekeket nevelhettek, dolgozhattak, finom ételeket ehettek... Ehelyett mi csak lebegtünk ebben a fémszerkezetben és a többi élőlényt figyeltük. "- olvasom hangosan. A szemeim kikerekednek, rémülten dobom le a könyvet. Ezek a sorok túlságosan is ismerősek számomra... Túlságosan is...

     Nincs sok időm feldolgozni a könyv rejtélyét, ugyanis egyszer csak kivágódik az ajtó, s a fiam ront be. Meglehetősen hasonlít rám, ugyanolyan zöld íriszekkel, s göndör fürtökkel rendelkezik, akárcsak én. Emellett belsőleg is csodálatos másolatom. Vékonyka hangja édesen cseng, mikor gyermekdalokat énekel… Sokszor lép fel, saját kis színpadot alakított ki magának, ahol minden szerda és szombat este show-t tart. Már most énekes, színész és rendőr szeretne lenni. Mikor megkérdezem, hogy csinál egyszerre ennyi mindent, meghúzza kicsi vállacskáját, majd kijelenti: " Na, de apa, nekem sok időm lesz! ". Olyan szövege van, hogy a felnőtteket rögtön leveszi a lábáról, ahogy az ovis lányokat is. A kislányok csak úgy bomlanak érte, már most veszekednek rajta. Büszke vagyok rá, hogy ilyen gyermekem született és remélem, hogy a második gyerkőc is ilyen okos, aranyos és jól nevelt lesz.

     A könyvet gyorsan felkapom, a fiókba dobom, majd leguggolok és széttárom a kezeim. Akár egy bomba vetődik a karjaimba. Kis kezecskéivel átkarolja nyakamat, én pedig felülök vele az ágyra.

- Apa, apa! Mit csinálunk ma? Megnézzük anyát és a pocakját?

- Igen drágám! Összepakolok egy- két cuccot és bemehetünk édesanyádhoz! Csak engedj el sózsák, gyorsan kész leszek és már indulhatunk is.- rakom le az ágyra, majd a nagytáskáért megyek. Beledobálok pár ruhát, szükséges kiegészítőt, meg amit Bonnie mondott. Visszamegyek a fiamhoz, aki még mindig a franciaágyon ül, s a mackóját ölelgeti.

- Mehetünk fiam, nehogy elaludj most!

      Tenyerét az enyémbe csúsztatja, én pedig rázárom ujjaimat. Így indulunk el, de még mielőtt kiléphetnénk, a házvezetőnő ront be a szobába. Sosem zargat minket, csak ha valami fontos és halaszthatatlan mondanivalója akad.

- Uram! Jó reggelt kívánok! Elnézést a zavarásért, de a kórházból telefonáltak! Mrs. Styles - nál beindult a szülés!

- Jaj! Uramisten, Cody, siessünk! A pocaklakó hamarosan megszületik! Nemsokára megtudhatjuk öcsid vagy hugid lesz!- kapom fel a jelenleg legkisebb Styles-ot, majd rohanok vele le a lépcsőn. Hogy ne tűnjek bunkónak, még visszakiáltok a hírt hozó nőnek.- Köszönöm!

      Még a városi forgalom is ki akar velünk cseszni, az utakon rengeteg ember közlekedik. Sietni próbálok, de ilyen tempóban aligha fogok odaérni a nagy pillanatban. Mérgesen dudálok, mikor egy nő a zebrán pont előttem fut át. Még az kéne, hogy balesetet csináljak... Végül húsz perc múlva gördülünk be a parkolóba. Elfoglalom az első helyet, amit látok, gyorsan leállítom az autót, kikapom Cody- t a gyerekülésből, majd berohanok az ajtón. A recepción kígyózó sor vár információra, én mégis a legelejére megyek. A tömeg felháborodva szisszen fel, amiért nem a jogos, leghátsó helyet foglalom el.

- Na de uram! Kérem, várja ki a sorát!- szól szám a vörös hajú recepciós...

- Sajnálom, sietek! A feleségem most szül... Kérem, tájékoztatna Bonnie Styles tartózkodási helyéről?! Nagyon szépen kérem!

- De...- először még nem akar belemenni, de amint meghallja a nevet, örömmel adja meg a címet.

     Harmadik emelet, kettes műtő. Harmadik emelet, kettes műtő. Csak ez kattog a fejemben, miközben átvágok a fél kórházon. Mikor odaérek a megadott helyre, Bonnie szülei köszöntenek. Gyorsan üdvözlöm én is őket, Cody- t a mamája kezébe adom, majd bemegyek a műtőbe. Természetesen nem jogtalanul, az egyik közelben levő orvos juttat be. A szívem hangosan kalapál, amint meglátom a feleségem. A műtőasztalon fekszik, s erősen erőlködik, hogy életet adjon gyermekünknek. Hozzálépek, kezemmel megsimítom a homlokát és egy csókot nyomok rá bíztatásképp. Egy pillanatra rám mosolyog, majd folytatja tovább feladatát.

- Gratulálunk a kislányukhoz! - szólal meg az egyik zöld ruhás orvos. Mosolyogva fordulok felé, mikor meghallom a baba nemét. Direkt nem akartuk tudni, szerettük volna, ha teljesen meglepetésként ér minket.- Elvágja a köldökzsinórt?- néz rám, én pedig boldogan bólintok.

      Vagy fél óra múlva, már a kórteremben vagyunk. Az egész család körbeállja az immár kétgyerekes édesanyát. Nemsokára belép a nővér és hozza magával a lányomat is.

- Jó napot, gratulálok ehhez a gyönyörű kislányhoz! Teljesen egészséges! A helyzetre való tekintettel, miszerint nem tudták előre a baba nemét, adtunk egy kis időt, hogy eldöntsék a nevét! Sikerült választani?- mosolyog ránk kedvesen. Ekkor eszembe jutott, hogy eddig még elfelejtettünk nevet adni a gyermekünknek.

- Szívem, dönts te!- szól Bonnie, ezzel rám bízva a feladatot.

- Én?- egy pillanatra elgondolkodok, hogy mi is lenne a tökéletes választás az én kis hercegnőmnek, de aztán beugrik a név, amin már reggel óta gondolkoztam- Stacy! Legyen Stacy Styles! 

Nos sziasztok! 

Direkt nem az elejére akartam írni Nektek, félve attól, hogy netán elárulnék valamit... Tudom, a legtöbben nem szoktátok elolvasni a beköszöntő szöveget, ezért sem tudtok olyan információkat, amit már egyszer leírtam, mégis most remélem ezt elolvassátok.

Nem is tudom, mit kéne írnom... Azt nem tudom szavakba önteni, hogy mennyire köszönök mindent... Most mégis megpróbálnám!

Köszönöm, Édesanyámnak, aki kibírt, amikor csak pötyögtem és pötyögtem, nem figyelve hívó vagy épp parancsoló szavának.

Köszönöm Dorinának, aki a mindkét fejlécemet és a trailer-emet gyártotta.

Köszönöm Julcsinak, aki anno megbeszélte velem a történet tartalmát, és az elsők közt olvasta a prológust.

Köszönöm Reginek, aki a prológus megírásának éjszakájától nyomon követi és olvassa a blogot, holott eddig egyáltalán nem érdekelték az interneten keringő olvasmányok. Akinek ráadásul ma van a szülinapja! Boldogot neki! <3

Köszönöm Adrinak, alias Chassy-nek, aki bár nem pontosan az elejétől, és kisebb kihagyásokkal, de mindenben támogatott. 

Köszönöm SecondWay-nek, alias Katának, aki az első, számomra ismeretlen olvasó volt. Kihangsúlyoznám a volt szót, ugyanis a blognak köszönhetően nagyon jól megismerkedtünk.

Köszönöm Marikának, akivel ugyancsak itt ismerkedtem meg, és a blog miatt beszéltünk... Neki üzenném, hogy ügyesen kitalálta a végét, bár remélem azért volt neki is meglepetés...

Köszönöm Alice- nek, aki bár nem olvasta a blogot egészében, mindenben segített és támogatott.

Köszönöm a kritikaíróknak, akik elmondták a véleményüket és általában - kettő kivételével - agyondicsérték a blogot.

Köszönöm azoknak, akik kommenteltek, és akár két szóval a szívembe zárták magukat és örömöt csaltak az arcomra.

Köszönöm a rendszeres feliratkozóknak, szám szerint annak a 25 embernek, akik nyomon követték a blogot.

És végül köszönöm minden Olvasómnak, hogy itt volt velem, Stacyvel, Harryvel és nyomon követték ezt a hosszú, rögös utat. 

Talán a vége nem az lett, amire számítottatok, de az író feladata, hogy meglepetést okozzon! Nagyon jól esett, mikor az utolsó résznél kicsit kiakadtatok vagy éppen pityeregtetek, ez talán azt jelenti, hogy volt értelme elkezdeni, majd befejezni...

Nem húznám tovább az időtöket, a The World Mission blogot hivatalosan is lezárnám, 10 587 oldalmegjelenítéssel, 25 feliratkozóval, 45 bejegyzéssel, 107 kommenttel(az enyémmel együtt) és pontosan 200 nap működéssel! Reményeim szerint ez a szám még nőni fog!

És végezetül még annyit mondanék, hogy NE MENJETEK EL!!, ugyanis UGYANEZEN A BLOGON közzé fogom tenni, ha kész vagy az új bloggal! 

És akkor utoljára a TWM blogon, 

Ölel Benneteket,

Bebyxx

33. "Sajnálom!"

Hát sziasztok! Elérkezett az a nap is, mikor amellett, hogy időben hoztam a részt, az utolsót írom meg nektek. Eddig nagyon fájt, hogy itt kell hagynom a blogot, mert a történetnek vége szakadt. Most viszont örülök és boldog vagyok... Azt hiszem ez lett a kedvenc részem!Itt végre a szereplők kicsit megpihenhetnek, a jól megérdemelt szabadságukra küldöm őket, bár még vissza van az epilógus... Nem azt mondom, hogy nem fognak hiányozni, de egyszer mindennek vége lesz, ahogy ennek a blognak is :)
És most egy bekezdés a köszönetre is: elértük a 10 000 megjelenítést, ami a legnagyobb álmom volt... Szinte elérhetetlennek tűnt, még most sem igazán tudom felfogni... A 25 feliratkozó is meglett, amitől ugyancsak ujjongok... VISZONT: sajnos egy, azaz egyetlenegy komment érkezett... Nem vagyok telhetetlen, örülök, hogy itt vagytok velem! Ne haragudjatok a hosszú rizsa miatt,
Jó olvasást,
Ölel Titeket,
Bebyxx 


    Hosszú pillanatokig álltam ott földbe gyökerezett lábakkal. Úgy éreztem elárultak, hogy a sárba tiportak mindketten, de leginkább Harry. A Mester elvette tőlem, magához láncolta a Kiválasztottat a vizsgálataival, Ő pedig elfelejtett. Csak a Küldetésre koncentrált, engem pedig elraktározott agyának eldugott szegletébe. A Mester hibája! Az övé! Tiszteltem vezetőmet, de amit most tett, megbocsájthatatlan, még ha nem szándékosan is. Elvitte Tőlem azt az embert, azt a lényt aki miatt volt értelme, amúgy jelentéktelen és hosszú életemnek.
     A könnyek zabolátlanul rohangáltak le arcomon, egyenes a mélybe. Túl büszke voltam ahhoz, hogy gyengének mutassam magam, így gyorsan törölgetésbe fogtam, majd a szobám felé indultam. Lábaimat egyre gyorsabban szedtem, mert a kifakadásom egyre jobban közelgett. Amint becsaptam az ajtót magam után, az ágyra rogytam, s bömbölésbe fogtam. Hangos kiáltások hagyták el torkom, kezemmel pedig a matracba vágtam többször is. Dührohamot kaptam, elvesztettem az önkontrollt a testem felett. Pont úgy  viselkedtem, mint egy igazi hisztis tinédzser, mint egy szakasztott ember.
     Hirtelen felpattantam, nyúlványaimat visszahúztam az érzékszerveimtől és kibújtam a testemből. Már nem akartam olyan gyerekes lenni, mint a Földön élők, akik minden őket érő rossz dologért idegösszeomlást kapnak. Nem, én nem akarok, s valljuk be nem is vagyok ilyen. Pont ezért nem akartam Stacy testében lenni, ezerszer jobban akartam Kémlényt. Így már nem nyivákoltam vagy csapdostam, a teljes nyugalom állapotába kerültem. Szépen az ágyamhoz araszoltam, majd rátelepedtem. Elgondolkodtam, hogy mit is hagyok most hátra...
      Nem akartam pazarolni az időmet, holmi felesleges gondolkodásra, inkább felkeltem, hogy megsemmisítsem emberi mivoltomat. Megfogtam a testet, majd magam után húzva elindultam a folyosón. A Fűtőszobába mentem, ahol gondoskodnak a megfelelő hőmérsékletről, s elégetik a számunkra szükségtelen szemetet. Általában sokan vannak odabent, de a Gyűlés  miatt ezen munka is felborult. Most egyetlenegy lény sem lézengett odabent, így viszonylag könnyű dolgom volt. Kinyitottam a vastag fémajtót, ami hangos nyikordulás mellett tárult ki, s engedte láttatni a nagy fűtőtesteket. A kazánokban a tűz pattogó hangot és meleget árasztott magából. Hirtelen melegem lett, ami ösztökélt feladatom gyors elvégzésére. Nehézkesen húztam magam után Stacyt, ami a mostani testem szerint mázsás súllyal rendelkezett. Pont ezért nem keresgéltem tovább, rögtön az első fűtőtest futószalagára tuszkoltam az élettelen robotot.
    Némán, egy helyben álltam és néztem, amint egyre közelebb kerül a nyíláshoz, majd végül teljesen elnyeli az. Sajnáltam, hiszem ha nem is többet, de egy- két hónapot ebben a testben éltem le... Ez a kevéske kis idő tele volt drámával, hazugsággal, átveréssel, csalással, mégis sok boldogsággal, vidámsággal, és szerelemmel. Ahogy végiggondoltam a hozzáfűződő emlékeket, mégsem akartam pusztulását. Csápjaimmal a test után nyúltam, azonban azt már elnyelte a tűz. Mégsem adtam fel, vissza akartam szerezni. Agyamat elborította a múlás okozta szomorúság és a velejáró düh, magatehetetlenség. Csápjaimat még mindig Stacy után nyújtogattam, melynek következményeként erősen megégettem magam.
    Ordítva húztam vissza sajgó, égő és lüktető végtagomat. A földre hulltam és próbáltam valami jóra gondolni, hátha enyhül a fájdalom, azonban az egyre csak nőtt. Erőt vettem magamon, s felemeltem a fejem, hogy láthassam hogy ég el múltamnak legszebb darabkája. Közben más is berohant a nagy jajgatásra. "Mégis mit csinálsz itt Stacy? Jól vagy?" Az egyik Fűtő jött be, aki valószínűleg előbb szabadult a Gyűlésteremből, hogy tovább végezhesse munkáját. "El-elégettem" nyökögtem, miközben ujjammal az egyre szenesedő halmazra mutattam. " De miért Stacy?! " " Te szerencsétlen, nem érted, hogy Stacy nincs többé?!" Teljesen kikeltem magamból, akár szívesen ordítottam volna, ha tudtam volna beszélni, de ugyebár ebben az állapotban ez lehetetlen volt.
     Kitéptem magam karjai közül, felugrottam, s kifele iramodtam. Ő még utánam küldte a szavait, de nem vettem tudomást róla, csak rohantam. Egyelőre nem volt kitűzött célom, csak nem akartam azzal az idióta logikátlan fajankóval egy légtérben lenni, hogy fejemet kérdésekkel vagy haszontalan tanácsokkal bombázza. Egy darabog csak lézengtem a hólyagos csápommal, majd vagy egy óra múlva inkább visszavonultam a szobámba. Már épp beléptem volna a saját birodalmamba, mikor egy kis üzenet érkezett az agyamba. " Stacy, a Mester üzeni, hogy az ellenséges lény kivégzése tegnap megtörtént Nélküled! Nem annyira haragszik, bár örült volna, ha azt teszed, amit mond. Holnap kora délután pedig megtörténik Szaporítás, ahol viszont kötelező ott lenned! " " Kémlény! Nem Stacy, hanem Kémlény! " Vágtam a fejéhez, majd magamra csaptam az ajtót. Minden, a továbbiakban érkező üzenetet blokkoltam, hisz nem akartam, hogy zavarjanak a pihenésem alkalmával.
      Az itt töltött idő alatt nagyon hiányzott odalent hagyott barátnőm, így gondoltam írok neki egy üzenetet. Gyorsan gondolatban mindent felírtam, s szépen ívesen megfogalmaztam az itt történteket. Szépen " beleírtam " Harry elhidegülését, a fájdalmat, melyet a mellkasomban érzek, a test megsemmisítését, Patricket vagyis a jó győzelmét a rossz felett. A végére odabiggyesztettem, néhány szomorúbb mondatot, s egy egyszerű szót: Sajnálom! Miután ezzel is végeztem, végigdőltem az ágyon, hogy kipihenhessem magam.
     Lehunytam szemeim, s próbáltam elvonatkoztatni a szomorúbbnál szomorúbb dolgoktól, de mégsem sikerült. A gyomromba éles görcs hasított, amint Harry az eszembe ötlött. Éreztem, hogy már egyáltalán nem olyan, mint rég... No persze, hogy nem, de ez sajnos az érzésekre is igaz. Ő már nem szeret, vagyis nem úgy, ahogy régen. Talán sosem kellett volna beavatnom, hogy ki is ő valójában. Talán akkor még mindig odalent élnénk boldogságban. Talán úgy maradhattunk volna az idők végeztéig. Megint csak a talán... Soha semmi sem volt jó eddig az életemben, s most, mikor már boldog voltam, a faj megmentése érdekében adtam át nekik a szerelmem. Azt az embert, aki mellett megtapasztalhattam az emberi érzéseket, s ezek közül a legfontosabbat, a szerelmet, melyet már soha sem fogok érezni... Már soha...
     Szemeimre lassan az álom szolgái, a manók szórták kábító poraikat, melyek akaratom ellenére csábítottak az ő mesevilágukba, ahol minden szép és jó, ahol minden rózsaszín, ahol mindenki pozitív, ahol mindenki vidám, ahol mindenki él, s nem csak létezik.
      Az álmomban megint minden jó volt... Harold végrehajtotta sikeresen a folyamatot, a kis utódok szépen megszülettek, az Ápolók nevelgetni kezdték őket, mi ketten pedig visszavonultunk a Földre, hogy folytassuk az igazi, emberi életünket. Hogy honnan tudom hogy álom volt?! Onnan, hogy éppen, mikor a boldogító igent kimondtam volna, hirtelen valaki kopogni kezdett. Mégpedig a valóságban senki sem kopog az esküvő közepén... Így hát mikor felnyitottam a szemem, álmosan törődtem bele szomorú végzetembe.  " Siess, már csak egy óra az Ünnepségig! " Kaptam meg a zargatás üzenetét is. Csodálatos- gondoltam magamban, miközben még visszahunytam szemeimet.
      Nem várhatok tovább, muszáj összekapnom magam, ha valóban szeretném végrehajtani a tervem. A tervemet, mely az alvás és ébredés közötti állapotban körvonalazódott ki a fejemben. Tudom, hogy ezt kell tennem, semmi kétségem sincs, így hát felülök az ágyban, kikászálódom és sétálok egyet a szobában. Csápjaimat kinyújtóztatom hiszen azok is képesek elgémberedni, akárcsak az emberi testrészek. Amint belegondolok, hogy mi lesz a mai napon, szemeimből egy könnycsepp fordul ki. Nem törlöm le, de nem azért mert képtelen lennék rá, csupán jó érzéssel tölt el, hogy láthatom megmutatkozni szomorúságomat, amely az egész élet miatt van.
     Még Harry előtt imádtam élni. Minden nap úgy keltem fel, hogy vártam az aznapi napot. Imádtam "beszélgetni" a többiekkel, imádtam felfedezni új bolygókat, imádtam kirándulni rajtuk. Anno sok feladatot kaptam, leginkább felderítősdit játszottam, ezért kaptam a Kémlény nevet. Mégis leginkább akkor örültem, mikor a Küldetést a kezembe adták. Tudtam, hogy nehéz lesz végigcsinálni, de nem adhattam fel. Nem dobtam be a törölközőt, véghez vittem, s mégis rosszul jöttem ki belőle. Nemhogy istenítettek volna- ami részben ugyan megtörtént- és megismertek volna, elvették tőlem azt az embert, aki a legfontosabb volt nekem... A legeslegeslegeslegfontosabb embert, akit többé nem helyettesíthet senki.
      Az emlékek megint megrohamoznak, ami újabb, s újabb könnyeket csalnak ki az arcomra. Egy darabig a szemem alatt csücsülnek, majd az arcomon kezdenek túrázni lefele, egyre csak lefele. Szomorú vagyok, összetört, mégsem tántorodok el. Eddig is és most is az a legfontosabb, hogy véghez vigyem a célom, még ha nem feltétlenül jó az nekem...
      Végre kilépek a szobámból, majd elindulok a Gyűlésterem felé. Mivel ez a legnagyobb terem itt, szinte csak itt fér el az összes itt levő lény. Persze vannak, akik nem tartózkodnak itthon, hanem valami bolygón vannak kiküldetésen, de az itthoniak mindegyike összegyűlik itt. Félek, hogy már csak én hiányzom, de amint belépek, megkönnyebbülve állapítom meg, hogy elég sok üres hely van még. Lehet, hogy másnak megfordulna a fejében, hogy félnek a látványtól, vagy sajnálják a feláldozott társukat, de nem! Nálunk ez kicsit máshogy működik, a hosszú élet miatt meghalni négyszáz-ötszáz év előtt dicsőség, főleg ha jó cél érdekében áldozza fel magát az illető. Anyának lenni pedig különösen kiemelkedő cím.
      Ahelyett, hogy leülnék a kiemelt helyemre, inkább a terem közepén felállított emelvény felé indulok. A Gép sötét színű lepedővel van leterítve. Lassan felemelem, majd alácsusszanok gyorsan. Sietnem kell, hiszen kevesebb, mint hét percem maradt az Ünnepség kezdete előtt. Az Anya már a lepedő alatt van, s ide- oda lépeget. " Azért jöttél, hogy gratulálj?! Köszönöm, de most már kérlek menj és foglald el a helyet! Hamarosan be kell mászni, majd jön a Kiválasztott, hogy elindítsa a Szaporítást... Nem szabad itt lenned! "
      Belenézek a szemeibe, ahol nyoma sincs a félelemnek. Most leginkább aggodalmat látok benne, hiszen én még mindig ott tartózkodom a tiltott zónában. Engem félt, hátha bajom esik. Nem akarom kihasználni, de mégis muszáj. Nem akadályozhat meg a tervemben, így muszáj megtennem. " Rendben, mindjárt megyek, de esetleg kaphatnék még egy ölelést? " " Oh, hát persze! Gyere csak! " Kedvesen nyújtja csápjait, hogy átölelhessen, s én is hasonlóképpen cselekszem, azonban nekem hátsószándékom van. Egyik csápommal, ahelyett, hogy az Anya hátát simogatnám, megkeresem az érzékeny pontját, s erősen megnyomom.
     Társam összeesik, ájultan rogy le a földre. Baja nem történt, nem végeztem vele, csupán egy kis időre elküldtem Álomországba. Nem akartam bántani, de ezt muszáj volt megtennem. Kicsit arrébb vonszolom az ernyedt testet, hogy hozzáférhessek a Géphez. Semmi rosszat nem szeretnék csinálni vele, csupán megmentem egy árva lény életét. Bemászom oda, ahova eredetileg neki kellett volna mennie, s csendben várok.
     A halál előtti pillanatokban lepereg minden, akár egy kisfilm. Mintha testem érezné, hogy nemsokára itt hagyom ezt az univerzumot, és más vizekre evezem majd. Ott boldog leszek, s újra találok magamnak valakit. Egy újabb Harryt, aki újra beavat a szerelem titkaiba, s szeretni fog. Ott majd újra felfedezni járok, s beszélgetni. Ott újra lesz egy híres zenekar, s ők is a barátaimmá fognak válni. A legjobb barátaimmá. Ott minden ugyanolyan lesz, mint idelent, csak sok ezer méterrel fogok a föld felett járni. De a legfőbb feladatom az itteniek vigyázása lesz, az biztos!
     Lassan hallom a közeledő lépteket, s a síri csendet, amit a közönség produkál Harry belépésekor. Mindenki feszülten figyeli, amint a Gépezethez lép, lerántja a leplet, s megnyomja a gombot. A testet még egy darabig nem fogják észrevenni, hisz a Gép mögé húztam, mire pedig rájönnek a csavarra, már úgyis mindegy lesz...
      Hirtelen halk zörej hullámzik körülöttem, ami egyre csak erősödik. A gép zörgő hangja keveredik a közönség éljenző kiáltásaival. Boldogsággal tölt el, amiért részben én is hozzájárulok az örömükhöz. A testemen lassan érzem a tompa, mégis szurkáló, széthúzó fájdalmat, de nem tudok a halálomra koncentrálni a hangok miatt. " Hol van Stacy?! Hát nem jött el megnézni? " küldi üzenetét Harry. " Úristen!" "Itt az anya!" " Akkor ki van a gépben?" " Hol van Stacy?" Ezernyi, s ezernyi kérdés, amiből végül Ő jön rá a megoldásra. " Staaaacyyyy! Mester! Nyissa ki ezt a Gépet! Bent van a szerelmem! Nem hagyhatja! Állítsa le a folyamatot! " " Most már késő Kiválasztott! Most már késő! A szaporítási folyamat beindult!"
     A szavak lassan jutnak el a tudatomig, s lassan jövök rá jelentésükre. Harold szerelmének hívott, tehát még mindig szeret... Én akkora hülye vagyok!- villanik be, de már mindegy. Mindegy, hisz a folyamat beindult... A testemet szurkáló gombostűk lassan vasvillává nőnek, egyre jobban akarnak szétszakítani. Ég a bőröm, de mégis jól érzem magam. Nyugodt vagyok és boldog. Boldog, hiszen jót teszek! Erőm már fogytán, a gondolkodás se igen megy. Próbálom összeszedni magam, hogy még utoljára elköszönhessek! " Sajnálom! Harry, szeretlek, és mindig is szeretni foglak! " Nem mondok hosszú érzelgős beszédet, de ezekben a szavakban bent van a lényeg.
     Kintről zörgölődések, kiáltások, jajszavak hangzanak fel, de a legrosszabb hang mégiscsak Hazza zokogásának egyenletes ritmusa. Hirtelen a fejem felett egy kéz nyomán kissé megsüpped a fém, amint az elkeseredett fiú belevág. Én is felteszem rá a tenyerem, így még utoljára érek hozzá. Szemeimből kifolynak a könnyek, amik a keletkező melegtől hamar elpárolognak. Egyre jobban szurkál mindenem, de aztán nem sokkal később minden szenvedés és fájdalom véget ér. A kezem lecsúszik a tetőről, testem elernyed, majd darabokra válik szét... Még mindig látok, még mindig hallok, még mindig érzékelek, még mindig tapintok, de most már nem Kémlény vagyok, hanem sok százezernyi újszülött.

32. "Kell keresni egy donort!"

Sziasztok!

Végre itt vagyok, és meghoztam a legújabb részt. Sajnos nem tudom leírni, hogy mennyire, de mennyire sajnálom a késést. Konkrétan 3 hete ígértem, de nem írtam. Ez az utolsóelőtti fejezet, aztán lassan vége... El kell engednem a történetet, pedig nagyon hozzám nőtt már... 

Na jó, inkább visszatérek a jelenbe, köszönöm a több, mint 1000 megtekintést, a 3 hozzászólást, a cseréket és a 4 új rendszeres olvasót. Mindent, de tényleg! Ha van kedvetek írni nekem, akkor az elérhetőségek fül alatt minden fontos információt megtaláltok :)

És még egyszer sajnálom, hogy ennyit késtem és mégis ilyen borzalmas részt írtam.. Komolyan, eléggé rossz lett..

Most pedig tényleg nem rizsázom tovább, jó olvasást!

Ölel, s Puszil Titeket,

Bebyxx

      Reggel fáradtan nyitogattam a szemeim. A nap Londonhoz képest erősen sütött, ébredésre késztette azokat a feledékeny embereket, akik elfelejtették behúzni a függönyt. Mi pont ehhez a csoporthoz tartoztunk, bár a szuszogó Harry látványa alapján őt nem zavarta a fény az alvásban. Mosolyogva bújtam ki az ágyból és mielőtt elhagytam volna a szobát hintettem egy apró csókot feje búbjára. Első utam a fürdőbe vezetett, ahol kissé rendbe tettem magam. Felfrissítettem az arcom, összefogtam a hajam és fogat is mostam. Feladatom végeztével lebaktattam a lépcsőn és készítettem magamnak egy jó adag kávét. Leültem az asztalhoz, majd jó nagyot kortyoltam belőle. A forró folyadék csak úgy hömpölygött le a torkomon, felmelegítve egész testemet. Felnéztem az órára, s meglepődtem, hogy már elmúlt fél tizenegy is. Azt hittem, sokkal fiatalabb még az idő...

     Miután visszamentem, hogy felöltőzzek, benéztem Perrie-hez. Az ágyban feküdt még, de már ébrem volt. A kissé dagadt szemei vörösen csillogtak, s a plafont bámulták. Papírzsepi- halmok hevertek mindenhol, de mikor beléptem próbálta eltűntetni a sírás nyomait. Szó nélkül ültem mellé és húztam magamhoz. Lassan megsimogattam a hátát, próbáltam vigasztalni ezzel. Hirtelen borzalmas felismerés nyilallt belém. Ha most vissza kell mennem, akkor ő egyedül marad... Már így is teljesen összetört, ha elmondom neki még jobban ki fog akadni. Nem tudtam mit tegyek, bár a mondás szerint jobb az igazat mondani, még ha fáj is...

- Perrie! Tegnap éjszaka megérkezett a kabinunk, mellyel még a mai nap folyamán el kell mennünk... Nagyon sajnálom, de a faj érdekében itt kell hagynom a Földet... Ha minden jól megy, egy héten belül visszatérek Harryvel! Elhatároztam, itt akarok élni veletek!- a mondandóm végen biztosan jelentettem ki, hogy a történetem happy end lesz. Valóban így éreztem, Harryvel, Perrievel, s a fiúkkal akartam maradni... Örökre...

     Felém nézett, szemeibe újra könnyek gyűltek. Némán rázta a fejét, miközben erősen hozzám bújt. Kezemet megszorította, s úgy birtokolta, mintha akkor nem mennék el. Kis idő múlva halk, gyötört hangon szólalt meg.

- Te is elhagysz engem? Nem volt elég, hogy a Malik gyerekszakított velem? Miért vesztek el mindenkit?!- elvált tőlem, majd a szemeimbe nézett. Nagyon sajnáltam, de muszáj volt mennem, és ezt neki is meg kellett értenie.

Nem válaszoltam, csak csitítgattam. Szabad kezemet a hátán húzogattam, hogy ezzel is nyugtassam. Talán fél óra múlva már kicsit lenyugodott, így el mertem hagyni a szobát. Visszamentem Harryhez, hogy Őt is felkészítsem az útra. Finom csókkal keltegettem, mint Csipkerózsikát a hercege. Mosolyogva nyitotta ki szemeit, majd kívánt jó reggelt. Hangja mély és rekedt volt, de eszméletlenül szexi. A kedvem máris sokkal jobb lett, hogy ott volt a közelemben. Maga mellé rántott, s ujjaival cirógatott.

     Szívesen élveztem volna még a helyzetet, de sajnos nem volt rá időnk. Ki kellett valamit találnunk, hogy miért tűnik el hirtelen a Föld színéről.

- Tudom, hogy nagyon nincs ínyedre, de Te is tudod, hogy muszáj... Valamit be kell adnunk a médiának... Kezdhetnél gondolkozni rajta, hogy mit!

- Jaj Stacy...- nagyot sóhajtott, de aztán elgondolkozott az ügyön. Végül beletörődött a sorsába és elmondta első ötletét.- Mi lenne, ha nyaralni mennénk... Mivel hivatalosan is a barátnőm vagy, és nem szakmabeli, szeretnénk kicsit elbújni a nagyvilág elől, ezért két hétre elutazunk egy olyan helyre, ami messze van bármely civilizációtól is...

- Hogy te mekkora zseni vagy...- simítottam végig az arcán, jutalmul pedig egy puszival is megajándékoztam.

     Két órával később már a lap top előtt ültünk, hogy hivatalosan is bejelentsük az ideiglenes visszavonulásunkat. A srácok is megértették a dolgokat, bár nekik is a cenzúrázott változatot adtuk be. Végül Harryvel átmentünk a közös házba, hogy mindannyiunk jelen legyen.

- Sziasztok kedves Directionerek! Egy rendkívüli video-t láthattok tőlünk, melynek témája nem túl felhőtlen. Mostanában elég nagy volt a hajtás és Harry barátunk sem szingli már, de nekünk, a többieknek is van barátnőnk és családunk... Így hát szeretnénk egy rövid időre visszavonulni. Csupán rövidke, két hétre tűnnénk el a média elől, de azután gőzerővel folytatnánk az új lemezt. Nem kell aggódnotok, tényleg csak két hétről van szó... Viszont ezalatt az idő alatt tényleg nem leszünk fellelhetők sehol sem... A legtöbbünk távol tölti majd a vakációt... Előre is köszönjük a megértéseket, puszilunk Benneteket! Sziasztok!- mikor Liam végzett a mondandójával a többiek mosolyogva integettek és köszöntek el a rajongóktól.

 - Szerintetek hogy fogadják?- nézett ránk kétségbeesetten Louis.

- Remélem jól...- állt fel Niall, s első útja a konyhába vezetett.

    Mosolyogva figyeltem a szőkeséget, amint a feszültséget egy jó nagy szendvicsben vezette le. Liam a szobájába ment, Louis bekapcsolta a tévét, Harry pakolásra szánta el magát, Zayn pedig a teraszra lépett cigizni. Szívesen maradtam volna Lou-val a nappaliban, viszont beszélnem kellett a fekete hajú szívtipróval.

- Szia! Zavarok?- léptem ki utána. Lassan felém fordult, majd kezébe vette a cigarettáját.

- Szia. Nem, dehogyis...- visszafordult, ezzel jelezve, hogy lépjek csak mellé, nyugodtan. Egy darabig csak álldogáltunk a füstbe burkolózva, mire végül meg is szólaltam.

- Tegnap hallottam, hogy összekaptatok Perrievel... Hidd el, nagyon szeret Téged... Sosem csalna meg! Igazán bízhatnál Benne...

- Tudom.- jó nagyot szippantott, majd kifújta a füstöt.

- Akkor meg?- értetlenül meredtem rá, és nem értettem a problémáját. Ha mindezt tudja, miért törte össze szegény lány szívét a szakítással?!

- Nem tetszik, hogy titkolózik... Előttem... Én bármit megtennék érte és bármit megértenék ami vele kapcsolatos... Elmondhat mindent, de ha nem, hát nem... Én így nem tudok vele együtt élni...

- Ez nem olyan egyszerű... Vannak bizonyos dolgok, amit az ember nem akar megosztani senkivel... Bizonyára neki is vannak, de ha neked ez nem tetszik, akkor mondd el neki is így... Ne kapd fel a vizet és szakíts máris... Szép szóval bármit meg lehet beszélni!- próbáltam a tudtára adni a barátnőm helyzetét, de ő hajtatatlan volt, s fejét rázva lépett vissza a házba, miután elnyomta a csikket a kerítésre helyezett hamutartóban.

   Annyira egy önfejű fickóval van dolgom, hogy az eszméletlen... Szem forgatva léptem át a küszöböt, aztán egyenesen Hazza szobájába mentem. Amikor beléptem, ő háttal állva dobálta a bőröndjébe a ruhákat. Mögé léptem, átkaroltam a derekát, majd hozzásimultam. Illata orromba kúszott, és elrepített valami csodálatos világba. Jó lett volna, ha így maradhatunk, de természetesen az élet közel sem ilyen kedves, hogy a jó pillanatokat sokáig engedje élvezni.

   Miután mindenkitől elbúcsúztunk, kézenfogva sétáltunk a kocsihoz. Harold bepakolta a csomagokat, majd beült mellém a vezetőülésre. A városban nagy forgalom volt, szabadnap révén. Az emberek akár a hangyaboly, zizegtek az utakon. A ház előtt lelassítottunk, majd beálltunk a kocsifeljáróra. Kiszálltunk és kézen fogva lépdestünk az ajtó fele. Partnerem lovagiasan előre engedett, de ez egyáltalán nem javított az állapotomon. Ideges voltam, mert féltem, hogy milyen lesz itthagyni a barátaimat. Az ideutazásom előtt fogalmam sem volt erről a fogalomról, most mégis ezekhez az emberekhez köt valami erő, amit barátságnak hívnak, és ez a dolog csodálatosabb mindennél. Majdnem mindennél, hiszen a szerelem, amit Harry iránt érzek, talán még ennél is jobb.

- Köszönöm!- suttogtam, miközben megfordultam és átöleltem az értetlenkedő fiút. Elképedt arcát látva tovább magyaráztam.- Hogy vagy nekem!

      Felébresztettem Danielt is, hogy elbúcsúzhassunk tőle. A pincéből felhoztuk az ál-Patricket, majd betuszkoltuk a kabinba. Mielőtt mi is beszálltunk volna, még el akartam köszönni Perrie- től. Tudtam, hogy nagyon pipa rám, de nem hagyhattam itt anélkül, hogy beszélnék vele, így hát feltrappoltam hozzá. Óvatosan bekopogtam és vártam a kissé késlekedő válaszára.

- Perrie... Nemsoká' indulunk és mindenképpen szerettelek volna még látni! Ne izgulj hamarosan visszautazom, aztán minden ott folytatódik, ahol abbahagytuk!

- Nem...

- De igen, szívem... Minden ugyanolyan lesz, ha visszaérünk... Na gyere, ölelj meg!- szóltam végre, mikor láttam rajta, hogy a végszavamra vár. S valóban, már ugrott is a nyakamba. Összeszorongatott és mintha mi sem történt volna, lekísért a kertbe.

Danielt is megölelgettem, ahogy a szőkeséget is mégegyszer. Végül Hazzával beültünk a kabinba, becsatoltunk magunkat, majd még intettünk egyet az ablakon. Mosolyogva búcsúztattak minket, mi pedig megnyomtuk a nagy, piros gombot, és ekkor elkezdődött a visszautam, Harrynek pedig az első utazása a világűrben.

      A járművünk egyre nagyobb robajjal akart útra kelni, de egy időben a hanggal port is kavart maga körül. Az odalent várakozók eltakarták arcukat, hogy nehogy megfulladjanak, de mégsem mentek be a menedéket nyújtó házba. Én élveztem a helyzetet, ahogyan egyre gyorsabb tempóra váltva szálltunk fel, viszont Hazz a székébe nyomódva reszketett. Ujjaival megtalálta az enyémet és erősen szorongatta. Mosolyogva figyeltem, ahogy be van rezelve. Hála Istennek a foglyunkra nem kellett figyelnünk, ugyanis ő egy elszeparált részben raboskodott.

       Nemsokára már kiléptünk a Föld bűvköréből, egyesesen a bázisunkhoz tartottunk. Látszólag a Kiválasztott már jobban volt, így az ablakon át a távolba mutattam.

- Idenézz! Hát nem csodálatos látvány? Ott a Föld, ahol alig tíz perce voltunk, most pedig már itt járunk...

- De valóban, mesés látvány... No azt hiszem ez nem sok mindenkinek adatik meg...- ámult, miközben fejét a vállamra hajtotta.

      Csodálatosan éreztem magam, egészen addig, amíg eszembe nem jutott, hogy nem romantikázni vagyunk itt. Hogy valójában komoly indokkal szállt fel Harry erre a gépre. Valójába örülnöm kellett volna, hogy megmenekül a fajunk, hogy új utódok születnek, hogy minden rendben van, de közel sem volt olyan rózsás a helyzet. Mint már említettem, komoly áldozatot kell hoznia valamelyik társamnak. Nem hiszem, hogy a többiek már kiválasztották a lényt, pedig jobban örültem volna... Akkor nem kéne végignéznem, amint előttem húzzák ki a nevet... Az is lehet, hogy netán én leszek az... Bár nem, az nem lehet, hiszen én már elvégeztem a Küldetést! Én már megtettem minden tőlem telhetőt, teljesítettem a lehetetlent.

      Az űrhajónk kicsit megrázkódott, s vesztettet sebességéből, ami kizökkentette a pánikból. Egyre közelebb értünk a lebegő főhadiszálláshoz, sőt már a pajzson is beléptünk. Harry arcán egy pillanatra átfutott a félelem, de miután megszorongattam a kezét, lenyugodott. Elhajolt tőlem, kiegyenesedett, majd várta a becsapódást.

- Minden rendben lesz, hidd el! Ők sem különböznek sokkal tőletek, csak külsőre...- bíztattam, mikor a járművünk megállt.

       Kicsatoltam öveinket, de elég lassan ment, ugyanis a kezem enyhén szólva remegett. Már nagyon régen nem voltam " itthon " és hiányoztak a többiek. Nagyot fújtam, bár szükségem innentől nem volt rá, csupán megszokásból tettem. Eközben a kilincshez csúsztam és lenyomtam a hideg fémet. Az ajtó lassan felemelkedett, s ez láttatni engedte a kicsi lényeket, akik sorban állva várták érkezésünk. " Sziasztok! Jó újra látni Benneteket, már hiányoztatok. Hivatalosan is szeretném bejelenteni, hogy Küldetésem sikerrel járt, s elhoztam a Kiválasztottat." Az üzenetet mindannyiuknak elküldtem, majd Hazza kezéért nyúltam. A többiek elé állítottam, akik mind gratuláltak érkezésünkhöz, végigmértek minket, majd szétváltak, mikor belépett a Mester a terembe.

      " Köszöntünk Kémlény és Kiválasztott. Remélem jól utaztatok, nem találkoztatok egy meteorral vagy ellenséges űrhajóval sem! " 

- Úristen! Ez.. Ez mit csinál a fejemben?- Harry idegesen és kétségbeesetten kiálltott fel, miközben oldalba bökött. A többieknek nem étették az emberi beszédet, így hangoskodásba kezdtek, mert a hangot viszont érzékelték.

- Harold, drágám! Ők nem értenek abból semmit amit te így mondasz... Mi fejben kommunikálunk, megfogalmazzuk mondandónkat, majd elküldjük annak, akinek szánjuk. Te is meg tudod csinálni a  hely és a Mester miatt, csupán erősen kell koncentrálnod! Próbáld meg!- bíztattam.

" Jó... Azta ez tényleg... Tényleg megy! Szóval jó napot, köszönöm, hogy itt lehetek, csodálatos helyen élnek Önök.. Jól utaztunk, egyszerűen fenomenális volt!"

      A többiek is mind hálálkodásba kezdtek, hogy ők köszönik a Kiválasztott jelenlétét. Örömmel konstatáltam, hogy az első találkozás nagyon jól sikerült. Sajnos nem sokáig élvezhettük Harry jelenlétét, a Mester máris hátára tette a kezét, s elindult vele. Naivan én is utánuk indultam, de a Mester hátrafordult, majd megállított. "Hé! Te nem jöhetsz velünk! Inkább intézd el, hogy Patrick megkapja jogos büntetését! Köszönjük, amit eddig tettél, de innentől már nincs rád szükség!" Ezekkel a mondatokkal hagyott ott, én pedig csak álltam földbe gyökerezett lábakkal. Azt hittem, hogy a kommunikáció nem volt sikeres, s rosszul jöttek a szavak, de ahogy egyre távolodtak, láttam be csak, hogy teljesen komolyan gondolta, amit mondott.

       Az idő meghatározhatatlanul gyorsan szaladt előre. Az órák, a napok csak peregtek, mint az őszi levelek az elszáradt ágakról. Egyedül voltam, ahogy az elmúlt négy napban. Nem érintkeztem nagyon senkivel, még Harryvel sem beszéltem. Társaim, miután megbizonyosodtak róla, hogy ő a Kiválasztott, teljesen rászálltak, kísérleteket végeztek vele. Teljesen elvették tőlem, még csak egy szót sem válthattam Vele. Egyre jobban kezdett idegesíteni a gondolat, na meg kellőképp hiányzott is az én kis bongyorkám. Fejemet a felhúzott lábamra hajtottam, szememet lehunytam. Próbáltam gondolataim más mederbe terelni, viszont ezen a helyen nem túl sok tényező volt, ami segített volna ebben. Hirtelen kopogás hallatszott, ami azonnali felpattanásra sarkallt. Hiper-szuper gyorsan ugrottam a testhez, amelynek hasába rögtön visszaugrottam.

      Féltem, ha Hazza meglát így, már undorodni fog tőlem és nem utazik velem vissza a Földre vagy ha mégis beülne velem egy rakétába, otthon tuti messziről elkerülne. Az illető türelmetlenül rontott be, válaszomat meg sem várva. Hirtelen megfordultam, de miután meghallottam a tompa hangot a fejemben, kicsit csalódtam. " Kémlény! A Kiválasztottat alávetettük minden szükséges kísérletnek, ami azt jelenti, hogy akár ebben a pillanatban kezdhetnénk a folyamatot!" " Hát akkor? Mire várunk?" " Sajnos nincs meg, akit feláldoznánk... Kell keresni egy donort!" Sóhajtott a Mester, miközben kijelentette, hogy ma összehívjuk a Gyűlést. A Gyűlés csak is különleges alkalmakkor gyűlt össze, hiszen azon kis híján  mindenki részt vesz. Szótlanul bólintottam, majd az ágyra borultam a közeli események ismertetése után.

     A Mester nem zavart tovább, hagyta hogy kipihenjem magam a fontos eseményig. Igen, valóban fel kellett készülnöm, hogy fel fogunk áldozni egy teljesen ártatlan kis lényt. Eddig annyira nem hatott meg, ha valaki eltávozott közülünk, viszont most, hogy az embereknél ilyen sok időt töltöttem, rám ragadt az életfilozófiájuk, s bánatuk, ha elvesztettek valakit. A gyomrom görcsbe rándult az elvesztés szóra, hiszen Harryt sem láttam régóta. Kezdtem úgy érezni, hogy már nem szeret és nem kellek neki. Lehet, hogy máris talált valaki mást magának... Lehet, hogy mégiscsak megtetszettek neki az űrlények, vagy kölcsönöztek a kis parazitának egy testet. Lehet, hogy a Feladat elvégzés után egy másik lénnyel utazik vissza a Földre. Lehet, hogy már nem szeret. Lehet, hogy már elfelejtett. Lehet, hogy ha találkoznánk, már meg sem ismerne. Lehet...

     Nem sajnálkozhattam tovább, összeszedtem magam, majd elindultam a  Gyűlésterembe. Még nem sokan voltak a helyiségben, így hát gyorsan elfoglaltam helyem, az első sorban. Mindig is "híresnek" számítottam, a legtöbben tudták ki vagyok. Amióta pedig hozzájárultam a Küldetés sikeréhez a maradék pártucat lény is megtudta ki vagyok. Ergo muszáj volt legelöl helyet foglalnom. Kinyújtottam lábaimat, kezem összefogtam melleim előtt, szemeimet lehunytam, élveztem a halk duruzsolást ami azonban nemsokára hangos  ricsajjá nőtte ki magát. Ahogy körülnéztem, meglepve tapasztaltam, hogy a legtöbb hely már foglalt. A szemeimet mégis az ajtó vonzotta. Vártam a pillanatot, hogy Mr. Styles is megérkezzen. 

      A másodpercek lassan vánszorogtak, nem akart eljönni az az idő, hogy belépjenek. Mikor végre megtörtént, és megérkezett "főnököm", mögötte a Kiválasztottal, a tömeg üdvrivalgásban tört ki. Ha nem járt volna ekkora hanggal Harry bevonulása, valószínűleg azt hittem volna, hogy csak álmodom. Már nagyon régen találkoztam vele és már szinte képes voltam magam előtt látni akkor is, ha fényévekre volt tőlem. Arcomra önkéntelenül is mosoly kúszott és tekintetemet erősen tartottam a bevonuló fiún. Ő azonban még csak rám se nézett. Mereven bámult maga elé, mintha direkt kerülte volna tekintetem. A torkomba gombóc költözött és egyre rosszabbul éreztem magam. A bongyorka szó szerint levegőnek tekintett.

    A Gyűlésen húzás alapján egy száz év körüli lényt választottak Anyának. A társam büszkén vonult ki, hiszen megtiszteltetés volt számára, hogy közössége érdekében hal meg. Hatalmas tapsot kapott, majd elvonult a Mesterrel együtt. Harold egy ideig csak állt ott, úgyhogy hozzáfutottam és megszólítottam. Kizártam a magam körül hangyabolyként nyüzsgő csapatot és csak a fiúra koncentráltam.

- Harry! Szia! Nagyon hiányoztál...

- Szia Stacy! Ne haragudj, mennem kell!- bár nem sokat beszélt hozzám, mégis leszűrtem ennyiből is, hogy rettenetesen fáradt. Bólintottam egyet, és hagytam, hogy elsétáljon mellettem. Szívembe erősen markolt a fájdalom és a felismerés. Már nem szeret. Már nem...

31. Megvan

Sziasztook!
Immár megjelent a harmincegyedik fejezet is! Olyan hihetetlen, hogy már ez a rész jön... De ennél még hihetetlenebb a 20 feliratkozó, amit nem is reméltem! Óh, milyen régen is volt, mikor örültem a negyedik feliratkozómnak... Félreértés ne essék, én most is imádok minden egyes új olvasót és természetesen a régieket is! Sőt, Értetek érdemes írni... Olyan öröm jár át, mikor van egy- egy újabb komment vagy egy új feliratkozó... Eszméletlen és hihetetlen!
Természetesen a 8346 megtekintéstől is odavagyok! Nagyon szépen köszönök mindent! 
A rész ismételten nem a legjobb, egyre jobban azt érzem, hogy már nincs annyira ihletem, mert nem akarom elengedni, annyira a szívemhez nőtt 6 hónap alatt… Jó, ne temessük előre! 

Ne feledjétek a twittert, kövessetek, hogy izgalmas kulisszatitkokat és kis részleteket tudjatok meg! ITT meg is tehetitek!

Végül pedig jó olvasást kíván, s ölel Titeket,
Bebyxx

      Még mindig borzalmasan éreztem magam, pedig már közel egy órája ültem a kanapén. Perrie megint ugrott az első szavamra és amint tudott, jött. Most viszont magával hozta Niallt is, aki csodálatos teát készített nekem. Most is mellettem ült, miközben hátamat simogatta. Jó volt hozzábújni, érezni, hogy fontos vagyok valakinek. Nem értette, hogy miért vagyok ennyire kiborulva, még nem mondtuk el neki a tegnap történéseit. Perrie a pincében volt, és próbálta eltakarítani őt... Szinte képtelen vagyok belegondolni is, hogy mi történt, nem hogy kimondani.
- Hol van Harry?- szólalt meg végre a szöszke, aki most már nem akart némaságba burkolózni. Valószínűleg valami javulást mutathattam, ha meg mert szólítani.
- A szobájában... Nincs valami jól!
- Mi történt vele?- szólt rémülten és máris felpattant, hogy megnézze a barátját. Még időm sem volt megszólalni, ő már a lépcsőn futott felfelé.
       Én is felkászálódtam, a bögrét az asztalra helyeztem, az ölemből leesett plédet visszadobtam a kanapéra, majd Niall után iramodtam. Későn értem oda, ő már az ajtóból bámulta megmerevedve a barátomat. Teljesen lefagyott, tátott szájjal támaszkodott a kilincsben.
- Mi történt vele?!- ismételte el újból az előbbi kérdését sokkal ingerültebben.
- Nem mondhatom meg... Sajnálom... Most inkább menj el, kérlek! Tudok vigyázni rá!
Fejét rázva hagyta el a szobát, miközben látszott rajta a csalódottság. Azt viszont értékeltem benne, hogy nem ragaszkodik feltétlen a magyarázathoz. Fogalmam sincs, mit mondtam volna neki, miért fekszik Harry összeverten a szobában. Nem hazudhattam neki. Túlságosan szerettem ahhoz, hogy a szemébe lódítsak, de nem tudtam hogyan közölni vele, hogy természetfeletti lény vagyok. Sőt, hogy helyesbítsek, nem is vagyok a Földre való.
     Egyre közelebb lépdeltem az alvó Harryhez, majd az ágya szélére ültem. Ujjbegyeimmel cirógatni kezdtem, amit ránézésre érzékelt. Lassan mosolyra húzta a száját, de szemét nem nyitotta ki. Gyanítottam, hogy nincs egészen magánál. Mikor kezem lassan az övéhez csúszott, markába zárta, és finoman megszorítgatta. Közelebb hajoltam hozzá, feje búbjára egy halovány csókot nyomtam. Nem tudtam, hogy hol kínozták meg, ahogy azt sem, hogy hol fáj neki. Nem akartam rosszat neki, pont ezért is tartottam tőle a távolságot, pedig legszívesebben jól megölelgettem volna. De tudtam, hogy nem lehet.
      Sokáig feküdt még békésen, de aztán idővel egyre többször nyögött fel. Szemöldöke összeszaladt, arcára fájdalom ült ki. Hirtelen kikaptam ujjaim az övéi közül, s máris száguldottam le a konyhába gyógyszerért. Vihar sebességgel nyitogattam a fiókokat és a szekrényeket, míg végül ráakadtam egy fehér dobozkára. Tele volt vitaminnal, fájdalomcsillapítóval, és egyéb készítménnyel. Lekaptam egy poharat a polcról, félig engedtem, majd mindezeket kézbe kapva újra felmentem a szenvedő Harryhez. Az üvegpoharat az éjjeliszekrényre tettem, s kiválasztottam a megfelelő pirulát. A göndörke fejét kissé megemeltem, beadtam neki a fehér bogyót, majd leöblítettettem. Pár perc múlva arca megenyhült és még a kisfiús mosoly is visszakúszott rá... Máris jobban éreztem magam, és így már nem volt akkora lelkifurdalásom, hogy otthagytam.
     Újra elhagytam a szobát, azonban most a pince felé vettem az irányt. Félve léptem egymás után a lépcsőfokokra, bár nem az eséstől, hanem a lenti látványtól rettegtem. Viszont most sem kellett csalódnom barátnőmben, odalent már csak a törött darabok fogadtak. A holtest- vagyis a test, nem, inkább Kiera- már sehol sem volt. Nagyon hálás voltam Perrie- nek, én nem lettem volna képes eltakarítani...
- Köszönöm, tényleg! Nagyon- nagyon!- adtam hangot a hálámnak. A szőke díva lassan megfordult seprűvel a kezében, majd csodás mosolyt villantott felém.
- Ugyan drágám, nincs mit! Amúgy azt hittem az előbb, hogy Kiera szelleme látogat meg a bosszúállás érdekében...- ugratott.
- Ne Perrie, ez rohadtul nem vicces... Így is borzalmasan érzem magam! Azt hiszem ez még hetekig fog kísérteni... Uramatyám...- borzongtam meg, majd kezeimet átfűztem a mellkasom előtt.
- Ugyan... Ez nem akkora tragédia... Amúgy sem miattad történt, öngyilkos lett... Semmi közöd nincs hozzá! Gyere fel, csinálok neked egy teát!
      Valóban letette a seprűt, karon ragadott és felkísért a földszintre. A pinceajtót gondosan bezárta, majd a konyhába ment, hogy teát készítsen nekem. Leültem az étkezőasztal vaníliaborítású székére és vártam, hogy Perrie is helyet foglaljon velem szemben. Jólesett a málnaízű tea, annak ellenére, hogy ma már nem tudom hányadik csúszott le a torkomon. Talán ez a forró folyadék kicsit megnyugtatta a belsőmet, s ezáltal engem is.
- Hova lett Niall? És mi van Harryvel? Jobban van már? Felébredt?- kezdett bele a kérdezősködésbe, mikor már meggyőződött, hogy a nyugtatóm felét magamba döntöttem.
- Hát meglátta Harryt... Nem akartam elmondani, hogy mi történt, ezért elküldtem! Viszont Harold az előbb nagyon jól volt, aztán jött rá egy fájdalomroham, utána pedig megetettem valami fájdalomcsillapítóval... Azt hiszem most picikét jobban van, viszont még mindig alszik... Bár szerintem jót tesz neki, ha kipiheni magát!- meséltem el egy szuszra.
- Hát őszintén remélem, hogy nem mérgezted meg!- viccelődött Perrie, majd borzalmas arckifejezésemet látva még hozzá tette...- Jaj, csak vicceltem!
     Perrie nagyon édes volt, ismételten velem töltötte a délutánt. Hogy kissé felvidítson, valami romantikus vígjátékot tett be. Egyik percben még pityeregtem, majd a filmtől hangos nevetésben törtem ki. Mikor megjelent a "Vége" felirat a fekete tévéképernyőn, a szőkeség felé fordultam. Arcomra újra felkúszott a kétségbeesés.
- Mit tegyünk Patrickkel? El kell számolnunk vele! Elvégre az űrlények nemsokára kabint küldenek értünk... És Harry sincs abban az állapotban, hogy megmentsen minket... Mi lesz most?! Volt remény, erre minden fuccsba ment?!- barátnőm magához húzott, s a hátamat kezdte simogatni.
- Ne aggódj! Patricket el fogjuk kapni... Az igazit megtaláljuk és minden rendben lesz! Már van is egy tervem...
        Pár órával később már a tervet készítettük elő. Egyáltalán nem volt biztos, hogy beválik, ez tette a helyzetet olyan félelmetessé. Ujjaimat tördeltem, miközben Perrie erősen nyomta a gázpedált. Az egyik legforgalmasabb helyre mentünk, ahol Patrick könnyen ránk találhat. Nagy nehezen parkolót találtunk, majd kiszedtük Hazzát a hátsó ülésről. Nem volt jó állapotban, de már képes volt nyitott szemmel, egyedül járkálni. Egy adag fájdalomcsillapító ködösítette el a látását és tudatát, de elfogadható állapotban volt. Belém karolt, én pedig az egyik közeli parkhoz vezettem. Miután leült, én elé guggoltam. Úgy éreztem, mintha én lennék az édesanyja, aki terelgeti az útját. Arcán végigsimítottam, majd megnyugtattam, hogy semmi baja sem lesz. Végül homlokára egy puszit nyomtam, lelkére kötöttem, hogy maradjon ott, és elhagytam a helyszínt. Visszaültem az autóba, onnan figyeltem Harryt, amint magányosan ül álcájában, a szemfüles rajongók elől. Nem ismerhették fel Őt a lányok, most nem! Sikerülnie kellett a tervünknek!
        - Megvagy! Végre megvan! Ó istenem!- ordibáltam, miközben éppen Patrick hátán csücsültem.
Az az idióta agytalan űrlény beugrott a csapdánkba. Érzékelve Harryt, ellátogatott ide, ahol mi lerohantuk, s elfogtuk. El sem hittem, hogy az eddigi horrornak most itt végeszakadt. Hogy elkaptuk ezt a fajrondító egyedet, aki meg akarta váltani a világot... Kezeit hátratekertem, majd felálltam róla. Perrie átvette, s pontosan szembe állította velem.
- Miért tetted ezt? Először azt hittem szeretsz engem!- néztem szemeibe, amik szikrákat szórva meredtek rám.
- Megcsaltál!
- Ugyan- ugyan... Már az első pillanattól fogva kihasználtál, és meg akartál ölni! Utállak parazita, utállak!- üvöltöttem a képébe.- Mondd meg, hogy hol tartod az igazi Wood gyereket!
- Nem vagyok hülye, dehogy mondom!- nevetett a képembe, egészen addig amíg be nem húztam neki egy jó nagyot.
       A düh hatalmas hullámban járta át testem, és csak azért nem öltem meg azt az idiótát, mert egyrészt nyilvános területen voltunk, másrészt hasznunkra válik még. Újra Harryhez mentem és a terepjáróhoz vezettem. Az anyósülésre ültettem, míg én Patrcik mellé ültem, hátra. A rá mért ütés miatt elvesztette az emlékezetét, így legalább nem kellett félni, hogy megszökik előlünk.
     Hazaérve Őt is a pincébe vittük, majd Harryt felkísértem a szobájába. Levetkőztettem egy szál boxerbe, és ágyba dugtam. Betakargattam, jó-éjt-puszit nyomtam arcára, végül pedig épp indultam volna le, mikor meghallottam a beszédet és hallgatózásba kezdtem. Nem szabadott volna, mégis a lépcsőkanyarulatból hallgattam végig a beszélgetést.
- ... Nem, nem erről van szó... Napok óta csatangolsz az isten tudja hol... Állítólag mindig Stacyvel vagy, aki igazából Harryvel mulatja az időt... Nem érdekel, hogy kivel csalsz meg, s mióta, de én nagyon szerettelek... Te pedig lealázol ország-világ előtt... Épp mikor olyan fontos dolgot akartam mondani neked...
- Zayn! Teljesen félreérted! Nem csallak meg, csak vannak olyan dolgok, amiket nem mondhatok el....
- Perrie, ez nagyon átlátszó duma! Úgy gondolom, hogy mi mindent megoszthatunk egymással!
- Nem, ezt nem értenéd meg... Kérlek fogadd el, hogy nem oszthatok meg veled mindent! Sajnálom!- Perrie hangja el-elcsuklott, de még tartotta magát.
- Hát akkor Perrie Edwards azt hiszem most a mi útjaink elválnak!- szólt Zayn, majd hallottam, hogy nem sokkal később az ajtó bevágódott és a megtört lány heves zokogásban tört ki.
     Leszaladtam, majd mielőtt még bármit is szólt volna, magamhoz vontam. Nem szóltam, s ő nem kérdezett. Csak percekig álltunk csendben ölelésbe burkolózva.
- Ugye hallottad?- szipogta, majd kibontakozott az ölelésből. Szeme alatt fekete csíkok ültek, amit a könnyekkel áztatott szemceruza okozott. Ujjamat arcához emeltem és próbáltam eltűntetni onnan.- Mindent?
Szó nélkül bólintottam, majd én vonszoltam őt a konyhába. Ugyanúgy megitattam gőzölgő teafőzettel, végül pedig beléimádtam egy kis ételt is. A hangulata nem sokat változott, csupán akkor oldódott fel, miután megmártózott egy jó nagy kád forró vízben. Megágyaztam neki, én magam pedig elvonultam Harry hálószobájába. Nem kellett több öt percnél, máris elnyomott az álom.
      A karomat valaki kedvesen és lágyan simogatta. Arcomra mosoly kúszott és máris fölébredtem. Szememet nem nyitottam ki, vártam az ébresztő csókot. Hirtelen megváltozott szuszogásom és felfelé görbülő szám elárult. A puszi váratott magára, de túlságosan is akartam látni szerelmem, éppen ezért nyitottam ki az addig vonallá szűkülő nyílásokat. Meglepődve tapasztaltam azonban, hogy Harry még mellettem alszik, én pedig éppen Danielt akarom megcsókolni. Halk csippanás hagyta el szám, mire jóleső nevetésben tört ki.
- Van egy olyan tippem, hogy nem rám számítottál...
- Még szép! Egyáltalán hogy kerülsz ide? Tegnap nem is láttalak!- ültem fel az ágyban miközben arrébb csusszantam, hogy ő is helyet foglalhasson.
- Nos igen, tegnap egészen megfeledkeztél rólam... Bár tulajdonképpen itthon sem voltam... Próbáltam megkeresni a bátyámat...
     Danielt először nem ismertem, de miután többször is segített,  nem hittem, hogy valóban 15-16 éves... Egy érett gondolkodású férfinak tűnt, aki képes volt átlátni a hazugságon, hogy megvédje az emberiséget. Igaz, hogy tudta, a bátyja nem az igazi, de mégis verte... A tudat, hogy az embert saját testvére bántalmazza- még ha csak külsőre az- elég borzalmas... Most azonban, ahogy előttem ült és a tegnapi feladatáról beszélt, szemeibe könnyek és a kétségbeesés szikrái gyűltek, újból kisfiúnak tűnt. Egy elveszett, védtelen kisfiúnak.
- Ne aggódj, minden rendben lesz!- simítottam végig a karján, ahogy ő nem is olyan régen.- Tegnap elfogtuk Patricket, vagyis az űrlényt! Ma kifaggatjuk és megkeressük az igazit... Harry ma még gyógyulgat, aztán elrepülünk, hogy megmenthessük a fajomat... Idelent pedig minden a régi kerékvágásban fog folyni..- vázoltam fel a közeljövő eseményeit. Már jó lett volna, ha a végén tartunk...
- Hát eddig ezt miért nem mondtad?- ugrott fel, s mielőtt még bármit is szóltam volna, elindult le a pincébe. Más választásom nem volt, utána rohantam, nem volt szükségem rá, hogy valami meggondolatlanságot kövessen el.
      Nagyjából fél órán keresztül ordított Daniel odalent. Teljesen kikelt magából, sosem láttam még ilyennek. Egy ennyi idős gyerektől elég ijesztően hatottak a csúnya szófordulatok. Nem csak szavakkal akarta kifejezni az eddig felgyülemlett haragot, de mindvégig erősen szorítottam a vállát, megelőzve az esetleges bajt. Patrick nem szólt vissza, csak lehajtott fejjel fogadta a leszúrásokat, a számonkéréseket. Talán belátta, hogy vesztett és nem akart vagy talán nem tudott harcolni ellenünk. Hirtelen sajnálatot, de legfőképpen szánalmat éreztem iránta.
- Mondd meg, hol van a bátyám! Mondd meg, különben meg fogsz halni! Mondd meg!- üvöltött még mindig Daniel. Próbáltam csitítgatni, de nem hatotta meg. Sőt, az erőm is kevésnek bizonyult, kibújt a fogásom alól, áltestvéréhez szaladt, majd jó nagy pofonnal gazdagította. Nem túl méretes tenyere szép piros helyet hagyott a foglyunk arcán. Mielőtt még követte volna társa is, újra elkaptam és lenyugtattam.
 - Már nem él... Megöltem!- köpte a szavakat, majd felnevetett. Abban a négy szóban, amit kimondott, annyi gyűlölet és gonoszság volt, hogy még nálam is kiverte a biztosítékot.
    Immár két kézzel szorítottam az előttem a dühtől vonagló gyereket. Felvonszoltam a nappaliba, ahol még hallani lehetett a kárörvendő nevetést. Amint felértünk a lépcsőn, az ajtót bezártam, Danielt pedig magam felé fordítottam. Szemében már nem a harag csillogott, hanem a gyász és a bosszú vágya. Nem ismertem a testvérét, mégis átéreztem a fájdalmát. Éreztem, hogy szoros kapcsolatban voltak. Csak miatta tűrte az űrlény viselkedését. Őt akarta megmenteni, de végül nem sikerült.
- Miattam... Miattam halt meg!- ordította, miközben a könnyek beborították kerekded arcocskáját. A kanapéra borult, a fejét és az öklét maga mellett verte a puha anyagba.
- Nem a te hibád!- szóltam halkan. Egy sóhajtás keretében ereszkedtem mellé és nyugtatgattam tovább.
      Daniel nem sokkal később kimerülten nyúlt végig a hosszú ülőalkalmatosságon. Sajnáltam, de mégis fontosabb volt most Harry állapota. Tudtam, hogy nincs sok időnk, a lények nemsoká' küldenek egy járművet nekünk. Hamarosan elindul a szaporítási folyamat, ami megmenti a fajunkat. Utána Harold lesz a hős, s választhat majd a földi vagy a kinti élet közt. Mindegy hogy hol, de biztosan együtt leszünk a jövőben... Sokáig, az emberi lét végéig... A csodás gondolatok még a borzalmas dolgok ellenére is megmosolyogtattak. Feltrappoltam az emeletre és útba vettem a szerelmem szobáját.
      A legszebb dolgot láttam, amit csak el tudtam képzelni abban a pillanatban. Harry állt az ablak előtt és kint nézett valamit. Csak egy szürke melegítőnadrágot viselt, háta csupaszon meredt felém. Izmai megfeszültek, amint meghallotta, hogy valaki még tartózkodik a szobában. Lassan megfordult, majd mikor meglátott, azonnal hozzám lépett, s magához vont. Nem szólt, csak ajkával csókolgatta a hajamat. Egész lassan haladt lefelé, de végül elérte a számat is. Ráérősen puszilgatott, nem sietett. Most már nem kellett senkitől tartanunk, csak mi voltunk...
- Szerelmem, jobban vagy?- simítottam a hajába, mikor már szétváltunk. Egy ideig csak nézett, majd megszólalt.
- Olyan jó hallani, hogy így hívsz!- természetesen megint nem a kérdésemre válaszolt, de nem különösebben izgatott. Úgy sem tudtam volna mit is mond, már maga a hangja is elvarázsolt.
      Kezét megfogtam és az ágyhoz húztam. Értette a célzást, visszafeküdt a takaró alá, én pedig hozzábújtam. Ujjaimmal a mellkasát cirógattam, végigkövettem tetoválásainak vonalát, és végig is puszilgattam. Ő a loknikká összeugró hajtincseimet piszkálgatta. Olyan jó érzés volt, akár a végsőkig is el lettem volna így, elbújva a világ gondjai elől. Lassan belefogtam a mesélésbe és beavattam a kiesett emlékképekbe is. A mondandóm végére Őt is kettős érzések vették hatalmába. Elmondta, hogy csalódott Kierában, örül Patrick elfogásának, fél a közelgő ceremóniától. Az idilli hangulatot és jelenetet a szörnyű robaj a kertben, és egy azt követő becsapódás követte. Hirtelen mindketten felpattantunk és az ablakhoz rohantunk.
      A zöld pázsitot, melyet magas fa kerítés rejtett el a szomszédok szeme elől most hirtelen egy fémszerkezet és az azáltal keletkezett kráter csúfította el. Harry felé néztem, aki először nem tudta miről van szó, majd egy kicsivel később leesett neki. Ez lesz az a jármű, mellyel nemsokára elindulunk felfelé.
- Nem késlekedhetünk!- fordultam felé. Megfogtam a kezét, ujjaimat az övéi közé csúsztattam, kicsit megszorítottam bátorításképp, majd tovább folytattam.- Találj ki valamit a többieknek, mond azt, hogy nyaralni megyünk, vagy bánom is én, de holnap reggel indulunk az egyszer szent!