32. "Kell keresni egy donort!"

Sziasztok!

Végre itt vagyok, és meghoztam a legújabb részt. Sajnos nem tudom leírni, hogy mennyire, de mennyire sajnálom a késést. Konkrétan 3 hete ígértem, de nem írtam. Ez az utolsóelőtti fejezet, aztán lassan vége... El kell engednem a történetet, pedig nagyon hozzám nőtt már... 

Na jó, inkább visszatérek a jelenbe, köszönöm a több, mint 1000 megtekintést, a 3 hozzászólást, a cseréket és a 4 új rendszeres olvasót. Mindent, de tényleg! Ha van kedvetek írni nekem, akkor az elérhetőségek fül alatt minden fontos információt megtaláltok :)

És még egyszer sajnálom, hogy ennyit késtem és mégis ilyen borzalmas részt írtam.. Komolyan, eléggé rossz lett..

Most pedig tényleg nem rizsázom tovább, jó olvasást!

Ölel, s Puszil Titeket,

Bebyxx

      Reggel fáradtan nyitogattam a szemeim. A nap Londonhoz képest erősen sütött, ébredésre késztette azokat a feledékeny embereket, akik elfelejtették behúzni a függönyt. Mi pont ehhez a csoporthoz tartoztunk, bár a szuszogó Harry látványa alapján őt nem zavarta a fény az alvásban. Mosolyogva bújtam ki az ágyból és mielőtt elhagytam volna a szobát hintettem egy apró csókot feje búbjára. Első utam a fürdőbe vezetett, ahol kissé rendbe tettem magam. Felfrissítettem az arcom, összefogtam a hajam és fogat is mostam. Feladatom végeztével lebaktattam a lépcsőn és készítettem magamnak egy jó adag kávét. Leültem az asztalhoz, majd jó nagyot kortyoltam belőle. A forró folyadék csak úgy hömpölygött le a torkomon, felmelegítve egész testemet. Felnéztem az órára, s meglepődtem, hogy már elmúlt fél tizenegy is. Azt hittem, sokkal fiatalabb még az idő...

     Miután visszamentem, hogy felöltőzzek, benéztem Perrie-hez. Az ágyban feküdt még, de már ébrem volt. A kissé dagadt szemei vörösen csillogtak, s a plafont bámulták. Papírzsepi- halmok hevertek mindenhol, de mikor beléptem próbálta eltűntetni a sírás nyomait. Szó nélkül ültem mellé és húztam magamhoz. Lassan megsimogattam a hátát, próbáltam vigasztalni ezzel. Hirtelen borzalmas felismerés nyilallt belém. Ha most vissza kell mennem, akkor ő egyedül marad... Már így is teljesen összetört, ha elmondom neki még jobban ki fog akadni. Nem tudtam mit tegyek, bár a mondás szerint jobb az igazat mondani, még ha fáj is...

- Perrie! Tegnap éjszaka megérkezett a kabinunk, mellyel még a mai nap folyamán el kell mennünk... Nagyon sajnálom, de a faj érdekében itt kell hagynom a Földet... Ha minden jól megy, egy héten belül visszatérek Harryvel! Elhatároztam, itt akarok élni veletek!- a mondandóm végen biztosan jelentettem ki, hogy a történetem happy end lesz. Valóban így éreztem, Harryvel, Perrievel, s a fiúkkal akartam maradni... Örökre...

     Felém nézett, szemeibe újra könnyek gyűltek. Némán rázta a fejét, miközben erősen hozzám bújt. Kezemet megszorította, s úgy birtokolta, mintha akkor nem mennék el. Kis idő múlva halk, gyötört hangon szólalt meg.

- Te is elhagysz engem? Nem volt elég, hogy a Malik gyerekszakított velem? Miért vesztek el mindenkit?!- elvált tőlem, majd a szemeimbe nézett. Nagyon sajnáltam, de muszáj volt mennem, és ezt neki is meg kellett értenie.

Nem válaszoltam, csak csitítgattam. Szabad kezemet a hátán húzogattam, hogy ezzel is nyugtassam. Talán fél óra múlva már kicsit lenyugodott, így el mertem hagyni a szobát. Visszamentem Harryhez, hogy Őt is felkészítsem az útra. Finom csókkal keltegettem, mint Csipkerózsikát a hercege. Mosolyogva nyitotta ki szemeit, majd kívánt jó reggelt. Hangja mély és rekedt volt, de eszméletlenül szexi. A kedvem máris sokkal jobb lett, hogy ott volt a közelemben. Maga mellé rántott, s ujjaival cirógatott.

     Szívesen élveztem volna még a helyzetet, de sajnos nem volt rá időnk. Ki kellett valamit találnunk, hogy miért tűnik el hirtelen a Föld színéről.

- Tudom, hogy nagyon nincs ínyedre, de Te is tudod, hogy muszáj... Valamit be kell adnunk a médiának... Kezdhetnél gondolkozni rajta, hogy mit!

- Jaj Stacy...- nagyot sóhajtott, de aztán elgondolkozott az ügyön. Végül beletörődött a sorsába és elmondta első ötletét.- Mi lenne, ha nyaralni mennénk... Mivel hivatalosan is a barátnőm vagy, és nem szakmabeli, szeretnénk kicsit elbújni a nagyvilág elől, ezért két hétre elutazunk egy olyan helyre, ami messze van bármely civilizációtól is...

- Hogy te mekkora zseni vagy...- simítottam végig az arcán, jutalmul pedig egy puszival is megajándékoztam.

     Két órával később már a lap top előtt ültünk, hogy hivatalosan is bejelentsük az ideiglenes visszavonulásunkat. A srácok is megértették a dolgokat, bár nekik is a cenzúrázott változatot adtuk be. Végül Harryvel átmentünk a közös házba, hogy mindannyiunk jelen legyen.

- Sziasztok kedves Directionerek! Egy rendkívüli video-t láthattok tőlünk, melynek témája nem túl felhőtlen. Mostanában elég nagy volt a hajtás és Harry barátunk sem szingli már, de nekünk, a többieknek is van barátnőnk és családunk... Így hát szeretnénk egy rövid időre visszavonulni. Csupán rövidke, két hétre tűnnénk el a média elől, de azután gőzerővel folytatnánk az új lemezt. Nem kell aggódnotok, tényleg csak két hétről van szó... Viszont ezalatt az idő alatt tényleg nem leszünk fellelhetők sehol sem... A legtöbbünk távol tölti majd a vakációt... Előre is köszönjük a megértéseket, puszilunk Benneteket! Sziasztok!- mikor Liam végzett a mondandójával a többiek mosolyogva integettek és köszöntek el a rajongóktól.

 - Szerintetek hogy fogadják?- nézett ránk kétségbeesetten Louis.

- Remélem jól...- állt fel Niall, s első útja a konyhába vezetett.

    Mosolyogva figyeltem a szőkeséget, amint a feszültséget egy jó nagy szendvicsben vezette le. Liam a szobájába ment, Louis bekapcsolta a tévét, Harry pakolásra szánta el magát, Zayn pedig a teraszra lépett cigizni. Szívesen maradtam volna Lou-val a nappaliban, viszont beszélnem kellett a fekete hajú szívtipróval.

- Szia! Zavarok?- léptem ki utána. Lassan felém fordult, majd kezébe vette a cigarettáját.

- Szia. Nem, dehogyis...- visszafordult, ezzel jelezve, hogy lépjek csak mellé, nyugodtan. Egy darabig csak álldogáltunk a füstbe burkolózva, mire végül meg is szólaltam.

- Tegnap hallottam, hogy összekaptatok Perrievel... Hidd el, nagyon szeret Téged... Sosem csalna meg! Igazán bízhatnál Benne...

- Tudom.- jó nagyot szippantott, majd kifújta a füstöt.

- Akkor meg?- értetlenül meredtem rá, és nem értettem a problémáját. Ha mindezt tudja, miért törte össze szegény lány szívét a szakítással?!

- Nem tetszik, hogy titkolózik... Előttem... Én bármit megtennék érte és bármit megértenék ami vele kapcsolatos... Elmondhat mindent, de ha nem, hát nem... Én így nem tudok vele együtt élni...

- Ez nem olyan egyszerű... Vannak bizonyos dolgok, amit az ember nem akar megosztani senkivel... Bizonyára neki is vannak, de ha neked ez nem tetszik, akkor mondd el neki is így... Ne kapd fel a vizet és szakíts máris... Szép szóval bármit meg lehet beszélni!- próbáltam a tudtára adni a barátnőm helyzetét, de ő hajtatatlan volt, s fejét rázva lépett vissza a házba, miután elnyomta a csikket a kerítésre helyezett hamutartóban.

   Annyira egy önfejű fickóval van dolgom, hogy az eszméletlen... Szem forgatva léptem át a küszöböt, aztán egyenesen Hazza szobájába mentem. Amikor beléptem, ő háttal állva dobálta a bőröndjébe a ruhákat. Mögé léptem, átkaroltam a derekát, majd hozzásimultam. Illata orromba kúszott, és elrepített valami csodálatos világba. Jó lett volna, ha így maradhatunk, de természetesen az élet közel sem ilyen kedves, hogy a jó pillanatokat sokáig engedje élvezni.

   Miután mindenkitől elbúcsúztunk, kézenfogva sétáltunk a kocsihoz. Harold bepakolta a csomagokat, majd beült mellém a vezetőülésre. A városban nagy forgalom volt, szabadnap révén. Az emberek akár a hangyaboly, zizegtek az utakon. A ház előtt lelassítottunk, majd beálltunk a kocsifeljáróra. Kiszálltunk és kézen fogva lépdestünk az ajtó fele. Partnerem lovagiasan előre engedett, de ez egyáltalán nem javított az állapotomon. Ideges voltam, mert féltem, hogy milyen lesz itthagyni a barátaimat. Az ideutazásom előtt fogalmam sem volt erről a fogalomról, most mégis ezekhez az emberekhez köt valami erő, amit barátságnak hívnak, és ez a dolog csodálatosabb mindennél. Majdnem mindennél, hiszen a szerelem, amit Harry iránt érzek, talán még ennél is jobb.

- Köszönöm!- suttogtam, miközben megfordultam és átöleltem az értetlenkedő fiút. Elképedt arcát látva tovább magyaráztam.- Hogy vagy nekem!

      Felébresztettem Danielt is, hogy elbúcsúzhassunk tőle. A pincéből felhoztuk az ál-Patricket, majd betuszkoltuk a kabinba. Mielőtt mi is beszálltunk volna, még el akartam köszönni Perrie- től. Tudtam, hogy nagyon pipa rám, de nem hagyhattam itt anélkül, hogy beszélnék vele, így hát feltrappoltam hozzá. Óvatosan bekopogtam és vártam a kissé késlekedő válaszára.

- Perrie... Nemsoká' indulunk és mindenképpen szerettelek volna még látni! Ne izgulj hamarosan visszautazom, aztán minden ott folytatódik, ahol abbahagytuk!

- Nem...

- De igen, szívem... Minden ugyanolyan lesz, ha visszaérünk... Na gyere, ölelj meg!- szóltam végre, mikor láttam rajta, hogy a végszavamra vár. S valóban, már ugrott is a nyakamba. Összeszorongatott és mintha mi sem történt volna, lekísért a kertbe.

Danielt is megölelgettem, ahogy a szőkeséget is mégegyszer. Végül Hazzával beültünk a kabinba, becsatoltunk magunkat, majd még intettünk egyet az ablakon. Mosolyogva búcsúztattak minket, mi pedig megnyomtuk a nagy, piros gombot, és ekkor elkezdődött a visszautam, Harrynek pedig az első utazása a világűrben.

      A járművünk egyre nagyobb robajjal akart útra kelni, de egy időben a hanggal port is kavart maga körül. Az odalent várakozók eltakarták arcukat, hogy nehogy megfulladjanak, de mégsem mentek be a menedéket nyújtó házba. Én élveztem a helyzetet, ahogyan egyre gyorsabb tempóra váltva szálltunk fel, viszont Hazz a székébe nyomódva reszketett. Ujjaival megtalálta az enyémet és erősen szorongatta. Mosolyogva figyeltem, ahogy be van rezelve. Hála Istennek a foglyunkra nem kellett figyelnünk, ugyanis ő egy elszeparált részben raboskodott.

       Nemsokára már kiléptünk a Föld bűvköréből, egyesesen a bázisunkhoz tartottunk. Látszólag a Kiválasztott már jobban volt, így az ablakon át a távolba mutattam.

- Idenézz! Hát nem csodálatos látvány? Ott a Föld, ahol alig tíz perce voltunk, most pedig már itt járunk...

- De valóban, mesés látvány... No azt hiszem ez nem sok mindenkinek adatik meg...- ámult, miközben fejét a vállamra hajtotta.

      Csodálatosan éreztem magam, egészen addig, amíg eszembe nem jutott, hogy nem romantikázni vagyunk itt. Hogy valójában komoly indokkal szállt fel Harry erre a gépre. Valójába örülnöm kellett volna, hogy megmenekül a fajunk, hogy új utódok születnek, hogy minden rendben van, de közel sem volt olyan rózsás a helyzet. Mint már említettem, komoly áldozatot kell hoznia valamelyik társamnak. Nem hiszem, hogy a többiek már kiválasztották a lényt, pedig jobban örültem volna... Akkor nem kéne végignéznem, amint előttem húzzák ki a nevet... Az is lehet, hogy netán én leszek az... Bár nem, az nem lehet, hiszen én már elvégeztem a Küldetést! Én már megtettem minden tőlem telhetőt, teljesítettem a lehetetlent.

      Az űrhajónk kicsit megrázkódott, s vesztettet sebességéből, ami kizökkentette a pánikból. Egyre közelebb értünk a lebegő főhadiszálláshoz, sőt már a pajzson is beléptünk. Harry arcán egy pillanatra átfutott a félelem, de miután megszorongattam a kezét, lenyugodott. Elhajolt tőlem, kiegyenesedett, majd várta a becsapódást.

- Minden rendben lesz, hidd el! Ők sem különböznek sokkal tőletek, csak külsőre...- bíztattam, mikor a járművünk megállt.

       Kicsatoltam öveinket, de elég lassan ment, ugyanis a kezem enyhén szólva remegett. Már nagyon régen nem voltam " itthon " és hiányoztak a többiek. Nagyot fújtam, bár szükségem innentől nem volt rá, csupán megszokásból tettem. Eközben a kilincshez csúsztam és lenyomtam a hideg fémet. Az ajtó lassan felemelkedett, s ez láttatni engedte a kicsi lényeket, akik sorban állva várták érkezésünk. " Sziasztok! Jó újra látni Benneteket, már hiányoztatok. Hivatalosan is szeretném bejelenteni, hogy Küldetésem sikerrel járt, s elhoztam a Kiválasztottat." Az üzenetet mindannyiuknak elküldtem, majd Hazza kezéért nyúltam. A többiek elé állítottam, akik mind gratuláltak érkezésünkhöz, végigmértek minket, majd szétváltak, mikor belépett a Mester a terembe.

      " Köszöntünk Kémlény és Kiválasztott. Remélem jól utaztatok, nem találkoztatok egy meteorral vagy ellenséges űrhajóval sem! " 

- Úristen! Ez.. Ez mit csinál a fejemben?- Harry idegesen és kétségbeesetten kiálltott fel, miközben oldalba bökött. A többieknek nem étették az emberi beszédet, így hangoskodásba kezdtek, mert a hangot viszont érzékelték.

- Harold, drágám! Ők nem értenek abból semmit amit te így mondasz... Mi fejben kommunikálunk, megfogalmazzuk mondandónkat, majd elküldjük annak, akinek szánjuk. Te is meg tudod csinálni a  hely és a Mester miatt, csupán erősen kell koncentrálnod! Próbáld meg!- bíztattam.

" Jó... Azta ez tényleg... Tényleg megy! Szóval jó napot, köszönöm, hogy itt lehetek, csodálatos helyen élnek Önök.. Jól utaztunk, egyszerűen fenomenális volt!"

      A többiek is mind hálálkodásba kezdtek, hogy ők köszönik a Kiválasztott jelenlétét. Örömmel konstatáltam, hogy az első találkozás nagyon jól sikerült. Sajnos nem sokáig élvezhettük Harry jelenlétét, a Mester máris hátára tette a kezét, s elindult vele. Naivan én is utánuk indultam, de a Mester hátrafordult, majd megállított. "Hé! Te nem jöhetsz velünk! Inkább intézd el, hogy Patrick megkapja jogos büntetését! Köszönjük, amit eddig tettél, de innentől már nincs rád szükség!" Ezekkel a mondatokkal hagyott ott, én pedig csak álltam földbe gyökerezett lábakkal. Azt hittem, hogy a kommunikáció nem volt sikeres, s rosszul jöttek a szavak, de ahogy egyre távolodtak, láttam be csak, hogy teljesen komolyan gondolta, amit mondott.

       Az idő meghatározhatatlanul gyorsan szaladt előre. Az órák, a napok csak peregtek, mint az őszi levelek az elszáradt ágakról. Egyedül voltam, ahogy az elmúlt négy napban. Nem érintkeztem nagyon senkivel, még Harryvel sem beszéltem. Társaim, miután megbizonyosodtak róla, hogy ő a Kiválasztott, teljesen rászálltak, kísérleteket végeztek vele. Teljesen elvették tőlem, még csak egy szót sem válthattam Vele. Egyre jobban kezdett idegesíteni a gondolat, na meg kellőképp hiányzott is az én kis bongyorkám. Fejemet a felhúzott lábamra hajtottam, szememet lehunytam. Próbáltam gondolataim más mederbe terelni, viszont ezen a helyen nem túl sok tényező volt, ami segített volna ebben. Hirtelen kopogás hallatszott, ami azonnali felpattanásra sarkallt. Hiper-szuper gyorsan ugrottam a testhez, amelynek hasába rögtön visszaugrottam.

      Féltem, ha Hazza meglát így, már undorodni fog tőlem és nem utazik velem vissza a Földre vagy ha mégis beülne velem egy rakétába, otthon tuti messziről elkerülne. Az illető türelmetlenül rontott be, válaszomat meg sem várva. Hirtelen megfordultam, de miután meghallottam a tompa hangot a fejemben, kicsit csalódtam. " Kémlény! A Kiválasztottat alávetettük minden szükséges kísérletnek, ami azt jelenti, hogy akár ebben a pillanatban kezdhetnénk a folyamatot!" " Hát akkor? Mire várunk?" " Sajnos nincs meg, akit feláldoznánk... Kell keresni egy donort!" Sóhajtott a Mester, miközben kijelentette, hogy ma összehívjuk a Gyűlést. A Gyűlés csak is különleges alkalmakkor gyűlt össze, hiszen azon kis híján  mindenki részt vesz. Szótlanul bólintottam, majd az ágyra borultam a közeli események ismertetése után.

     A Mester nem zavart tovább, hagyta hogy kipihenjem magam a fontos eseményig. Igen, valóban fel kellett készülnöm, hogy fel fogunk áldozni egy teljesen ártatlan kis lényt. Eddig annyira nem hatott meg, ha valaki eltávozott közülünk, viszont most, hogy az embereknél ilyen sok időt töltöttem, rám ragadt az életfilozófiájuk, s bánatuk, ha elvesztettek valakit. A gyomrom görcsbe rándult az elvesztés szóra, hiszen Harryt sem láttam régóta. Kezdtem úgy érezni, hogy már nem szeret és nem kellek neki. Lehet, hogy máris talált valaki mást magának... Lehet, hogy mégiscsak megtetszettek neki az űrlények, vagy kölcsönöztek a kis parazitának egy testet. Lehet, hogy a Feladat elvégzés után egy másik lénnyel utazik vissza a Földre. Lehet, hogy már nem szeret. Lehet, hogy már elfelejtett. Lehet, hogy ha találkoznánk, már meg sem ismerne. Lehet...

     Nem sajnálkozhattam tovább, összeszedtem magam, majd elindultam a  Gyűlésterembe. Még nem sokan voltak a helyiségben, így hát gyorsan elfoglaltam helyem, az első sorban. Mindig is "híresnek" számítottam, a legtöbben tudták ki vagyok. Amióta pedig hozzájárultam a Küldetés sikeréhez a maradék pártucat lény is megtudta ki vagyok. Ergo muszáj volt legelöl helyet foglalnom. Kinyújtottam lábaimat, kezem összefogtam melleim előtt, szemeimet lehunytam, élveztem a halk duruzsolást ami azonban nemsokára hangos  ricsajjá nőtte ki magát. Ahogy körülnéztem, meglepve tapasztaltam, hogy a legtöbb hely már foglalt. A szemeimet mégis az ajtó vonzotta. Vártam a pillanatot, hogy Mr. Styles is megérkezzen. 

      A másodpercek lassan vánszorogtak, nem akart eljönni az az idő, hogy belépjenek. Mikor végre megtörtént, és megérkezett "főnököm", mögötte a Kiválasztottal, a tömeg üdvrivalgásban tört ki. Ha nem járt volna ekkora hanggal Harry bevonulása, valószínűleg azt hittem volna, hogy csak álmodom. Már nagyon régen találkoztam vele és már szinte képes voltam magam előtt látni akkor is, ha fényévekre volt tőlem. Arcomra önkéntelenül is mosoly kúszott és tekintetemet erősen tartottam a bevonuló fiún. Ő azonban még csak rám se nézett. Mereven bámult maga elé, mintha direkt kerülte volna tekintetem. A torkomba gombóc költözött és egyre rosszabbul éreztem magam. A bongyorka szó szerint levegőnek tekintett.

    A Gyűlésen húzás alapján egy száz év körüli lényt választottak Anyának. A társam büszkén vonult ki, hiszen megtiszteltetés volt számára, hogy közössége érdekében hal meg. Hatalmas tapsot kapott, majd elvonult a Mesterrel együtt. Harold egy ideig csak állt ott, úgyhogy hozzáfutottam és megszólítottam. Kizártam a magam körül hangyabolyként nyüzsgő csapatot és csak a fiúra koncentráltam.

- Harry! Szia! Nagyon hiányoztál...

- Szia Stacy! Ne haragudj, mennem kell!- bár nem sokat beszélt hozzám, mégis leszűrtem ennyiből is, hogy rettenetesen fáradt. Bólintottam egyet, és hagytam, hogy elsétáljon mellettem. Szívembe erősen markolt a fájdalom és a felismerés. Már nem szeret. Már nem...