Bámulatos sebességgel száguldottam a kicsi bolygó fele, amit a rajta
élő lények Földnek neveztek el. Szívesen néztem volna még a mellettem
keringő gömböket, de az űrhajóm sebessége be volt állítva. Ebben a
pillanatban fogalmazódott meg bennem a kérdés, miszerint hol és hogyan
fogok landolni. Csak abban reménykedtem, hogy a járművem GPS- e nem
éppen az óceán közepére van beállítva vagy olyan helyre, ahol túl sok
embernek nevezett szerkezet éldegél. Ujjaim próbálgatása érdekében
kezdtem el dobolni a keménynek tűnő, de ugyanakkor puha székem karfáján.
A vékonykás, testdarabokat húzogattam fel s alá. Éreztem a textil
tapintását, az anyag minőségét. Tehát a bőrömmel tudom érzékelni az
anyagok minőségét, tapinthatóságát- állapítottam meg magamban. Hangomat
is szerettem volna használni, de ez még túl kemény és megerőltető
feladat volt. A csápom, amelynek a nyelvhez és a fogakhoz kellett volna
csatlakozni, még lusta volt és nem növekedett meg eléggé, így nem ért el
minden, a beszédhez szükséges szervet. Ahogy kissé megráztam fejem,
élvezettel nyúltam ujjaimmal a hajamhoz, ami ide-oda szállt köszönhetően
a gravitáció hiányának és az interakciónak, amit agyam továbbított a
nyakamnak.
Az űrhajó rázkódni kezdett, mikor beértünk a Föld
gravitációs mezejébe, ami kissé elszomorított, mert az eddig plafonig
érő hajszálaim újból lekonyultak és a fejbőrömre simultak. Kezemmel
ösztönösen odakaptam, majd elhelyezgettem őket, mintha mindig is
emberlányként éltem volna. Ezzel egyidőben egyre melegebb lett a térben
és homlokomon megjelentek valami vízcsepp félék, de mikor ujjammal
letöröltem, majd lenyaltam, íze sós volt. Egyre jobban kezdtem úgy
gondolni, ezek a lények nagyon furák és bonyolultak, pedig még nem is
landoltam köztük. Kinéztem a mellettem levő lyukon, amit nem igazán
lehetett ablaknak nevezni. Talán az előbbinél kétszer olyan gyorsan
mentem, sőt hogy pontosítsak zuhantam. Körmeimet az ülést borító anyagba
mélyesztettem és elhúztam az oldalam mellett. Elképesztő volt, hogy még
csak pár órája csatlakoztam ehhez a testhez, de máris úgy viselkedtem,
mint egy igazi ember.
Gondolataimat próbáltam más irányba
terelni a félelemről, de újra és újra eszembe jutott, hogy nem
szerencsésen landolok és máris befejeződik nemrég elkezdett életem.
Hirtelen hangos és nagy zaj ütötte meg, még érzékeny fülem egyidőben egy
hatalmas rázkódással, amibe egész testem beleremegett. Fejem
előrebukott, nyakamat majdnem kitörtem. Pillanatok alatt a csatot
kerestem amit gyorsan kioldottam, majd próbáltam kiszabadulni, mert még
emlékeztem a Mester szavaira, miszerint az űrhajó szerencsétlen landolás
esetén felrobbanhat. Kibújtam az ajtóul szolgáló résen, majd magam elé
kaptam a kezem, mert az időjárás jóval hűvösebb volt, mint akár a
főhadiszállásunkon vagy a gépen. Ugyanakkor jólesett, ahogyan a szél
összeborzolta a hajam. Lehunytam szemeim és csak álltam jó ideig ott
egymagamban.
Kinyitottam a szemeimet, majd felnéztem az égre és csodálattal bámultam
a csillagokat meg a holdat. Innen olyan gyönyörűnek és picinek tűntek,
hogy késztetést éreztem, arra hogy elkapjam őket, de a kezem nem ért el
odáig. Szomorúan jöttem rá, hogy ez szinte lehetetlenség, ezért
elkámpicsorodva röppentem vissza a való világba. Legszívesebben
álmodoztam volna még, de egy autó közeledett az előttem kanyargó úton.
Még jó pár méterre lehetett, de a fülem máris hallotta, szemem máris
érzékelte az erős fényszórót. Hirtelen elcsendesedett minden, ebből
következtetve megálltak. Ajtócsapódást hallatszott, majd mély hangok.
Pillanatokon belül bebújtam a fák rejtekébe, hogy elkerüljem a kíváncsi
tekinteteket, bár tudtam nem tudom sokáig halogatni a pillanatot, hogy
közszemle tárgya legyek.
Kedves Beby! Ugyanolyan király ez a blog is mint a másik. Remélem nem hagyod abba az előző írását. Siess a kövivel!
VálaszTörlésPuszi:Ginaaa <3
Oh, köszönöm szépen, bár nem hiszem hogy annyira jó lenne :) köszi, hogy írtál :) pusza: Beby xx
Törlés